Aki lélegzik, táncolni is képes

Aki lélegzik, táncolni is képes

Mixed Abilitymozgalom: a Danceability mozgalom inspirálta létrejöttét; folyamatosan alakul; a pedagógiai és terápiás szakmákban is nagy érdeklődésre tart számot, így a rehabilitációt és integrációt szolgálja.

Danceability: ”Aki lélegzik, az képes táncolni” -élettánc hangolódása a vitálisaffektusok elvéhez kapcsolódik. Az érintés, mint párbeszéd; kellemes érintés-megkülönböztetett figyelem; Minősítés nélküli érintés; támaszt adó, megtartó figyelem; választható érintés; értő, elfogadó figyelem. Figyelmi fókuszálás: a sajátélmény jelentősége, nélkülözhetetlensége; távolítás, absztrakció. A kommunikációs elakadások oldása érdekében a művészet, mint lehetséges kommunikáció gyógyít.

Szerző: Bóta Ildikó

Kulcsszavak: Danceability – vitalitásaffektusok – érintés – figyelmi fókuszálás – kommunikáció

A táncterápia sérült emberekre adaptált formája a Mixed-ability program,amely a Danceability módszer létrejöttének ötlete inspirált. A Danceability mozgalmat egy, a kontakt tánchoz közel álló amerikai művészközösség hívta életre több mint húsz éve, és ma sok ezer követőt és aktív résztvevőt számlál a tíztől hetvenéves korosztályban, közöttük számos világhírű művészt (Alito Alessi, Nancy Stark Smidt, Karen Nelson) és táncpedagógust. A Danceability szó tükörfordítása: táncképesség, amit az alapítók, a “korlátozott képesség”, vagy “mozgáskorlátozottság” kifejezéssel kívánnak szembeállítani, kifejezve a mozgalom érdeklődését és alapvető céljait:

1. Eljuttatni a kontakttánc által kidolgozott fizikális kapcsolódás és kifejezés művészetét valamint az ehhez kifejlesztett mozgásnevelő-megismerő módszert egy ettől a lehetőségtől teljesen elzárt közösség számára.

2. Egy olyan munkafolyamat kidolgozása, melyben ép mozgásúak és mozgássérültek találkozhatnak művészi felfedezés és kutatás, egymástól és egymás segítségével való tanulás, céljából

3. Annak támogatása, hogy mind az ép mozgású, mind a mozgássérült résztvevők felülvizsgálják egymásról alkotott nézeteiket, előítéleteiket. Megfogalmazni és feloldani viselkedésbeli gátakat.

A Mixed-ability mozgalom azonosulva ezen érdeklődéssel és célokkal, számos rehabilitációval és integrációval foglalkozó pedagógiai és terápiás szakmai területen kidolgozni és beépíteni igyekszik a felhalmozódó tapasztalatokat.

A Danceability módszer jelmondata: Aki lélegzik, képes táncolni.

Hogyan kerül a tánc- harmonikus, kifejező, örömszerző mozgásformája a laikus számára-a mozgássérüléssel kapcsolatba?

Az élet változás, mozgás, elmozdulás, valahonnan valahová tartás, formálódás, fejlődés. Ezt szimbolikusan élettáncnak nevezhetjük, amelyhez a ritmust a légzés adja. Amint elszakadunk köldökzsinórunkkal hozzánk kapcsolódó anyánktól, elkezdjük a ritmust hallani, érezni, ki és belélegzünk, szűkülünk és tágulunk, adunk és kapunk,kapcsolatba kerülünk,kommunikálunk. A légzés az információáramlás szimbólumaként jelenik meg a mozgalom jelmondatában. Ezzel utal az érintkezés gazdag, sokrétű, többszintű lehetőségére, ahogyan a levegő is éltető elemként alapvető feltétele létezésünknek, úgy az emberek közötti érintkezés is: kiteljesedés az önmegnyilvánításban, alkotásban, önnön hatóképességünk megtapasztalásában.

McMahon (James McMahon:Intimacy Among Friends and Lovers.Intimacy.(Barátok és szeretők intimitása.Intimitás)Fisher és Stricker(szerk),297.o) írja, hogy „a személyiség érése kapcsolatokra épül”. Buber szerint „a valódi élet találkozás az én és egy másik között, és a másikon keresztül válunk valamennyien énné. Azokon a találkozásokon keresztül, ahol megnyílunk egymás előtt.” (Buber, Martin,1957”Guilt and Guilt Feelings(Bűntudat és bűnösség-érzés)Psychiatry,vol.20,no.2 pp114)

A testi jelenlét kommunikációs eszköze az érintés, amely olyan, mint egy párbeszéd, mely egyre több kaput nyit meg a testben- érzékeny és kifinomult kommunikáció. Alapvető feltétele a hangolódás. Röviden meg kell említenünk a vitális affektusokat, amelyet Daniel Stern szelf -elméletéből ismerünk. A szelf-fejlődés megalapozó rétegének egy testi szelf-érzetet tekint.”A legkorábbi szelf-érzetek fennmaradnak egész életünkben, ezeknek építőkövei a vitális affektusok-inkább formával, mint tartalommal rendelkeznek. Minden tanulás és alkotás ide nyúlik vissza, ez a tapasztalat formálódásának és tisztulásának helye. Ezek a vitális érzések megegyeznek a mozgásimprovizációt éltető érzékenységekkel. A hatóerő elemi élményét, a megérintődés alaplehetőségét találhatjuk ezen a tájékon.”(Stern, 2003; hivatkozik rá Vermes Kata az Írás a mozgásimprovizációról c.írásában) Ugyanis preverbális szintű elakadásokkal van dolgunk, nem csak lelki, hanem testi síkon is.

A sérülések súlyossága folytán, már az öntapasztalás térbelisége sem adott, így a kommunikációs folyamat- módok, stratégiák zavarosak, tisztázatlanok, nehezen vagy nem érthetők; esetleg ingerlőek, ijesztőek- folytathatnánk a kiváltott hatások sorát, De mindenképpen deficitesek az információáramlás hatékonyságát illetően. Az egyéves kort megelőző fejlődési folyamatok problémáival van dolgunk, lehetőségeinkben ezért is érdemes nonverbális eszközökhöz nyúlunk, valamint a verbalitás teljes vagy részleges hiánya, deficites volta miatt is. (Táncterápiában a hatvanas évek óta végeznek kísérleti munkát a preverbális szinttel, és annak történéseivel.)^

„A kezdet kezdetén az anya és a csecsemő valami olyasmit tesz, ami nagyon hasonlatos egy tánchoz, egy olyan tánchoz, ahol a nyugalom és az aktivitás, a közelség és a távolság, a zaj és a csend ritmusát, egyikük sem szabályozza egészen, hanem mindketten együtt. Anya és gyermek oda –visszajelzéseinek egymáshoz illeszkedése, egybehangoltsága serkenti a csecsemő belső harmóniáját, és a világgal való első kapcsolatát.” (Judit Viorst:Szükséges veszteségeink;Bp,2002,Háttér kiadó;(Necessary Losses;1986;Fawcett Columbine,New York-Ballantine Books;)226.o.)

Vessünk egy pillantást arra, milyen „táncot jár” az a szülő és gyermek, ahol a súlyos sérülések miatt zavart, zaklatott, fájdalmakkal és félelmekkel teli ez a kezdeti időszak. (Egyre inkább rendkívüli fontosságúnak tekintik a megfigyelések a későbbiekre nézve ezt a korai időszakot.) Bizony, vitustáncot járnak lelkükben, és fizikálisan, orvostól vizsgálatig, gyógykezeléstől terapeutáig járva. Ez feszültségekkel, fájdalmakkal és félelmekkel teli érintkezéseket, érintések sorát jelenti. Talán világos lehet számunkra, hogy fizikális érintésünk hordozza, és át is adhatja lelki állapotunk, beállítódásunk legtöbbször tudattalan tartalmát. A fájdalomtól, kudarctól való félelem, szorongás lelkünket, testünket is bezárja, „begubózunk”, elbújnánk védelmet keresve. Ez a kommunikációhoz szükséges nyitottság, jelenlét- ímhol vagyok- ellenében hat.

A Mixed-ability felkínálja a kellemes érintést lehetőségként; amely meghatároz, de nem határol el, nem zár el- én eddig tartok, és innentől ő, és ő ér hozzám, kontaktusban vagyunk, nem vagyok egyedül,- jól körülír, testgrafikát rajzol –én vagyok a másik tükrében. A kellemes érintés élettanilag bizonyítottan hipotonizál, ez limitált fizikális spazmus esetében, de görcseink oldódhatnak valaki karjában, ölelésében, biztonságérzést, támaszt kaphatunk testmelegétől, érintésének irányultságától függően. Nagy szerepe van ezen a ponton a hangolódásnak, amelyre már utaltam. A minősítés nélküli érintés, amely kényszerű vagy direkt korrekciós szándék nélküli, nem akarja átrajzolni a másik körvonalát, alapvető feltétele a kommunikációs tartalmak áramlásának. Nélkülözhetetlen eszköze a blokkolt csatornák, begubózott lelkek, börtönbe zárt testek megnyitásának. A kellemes érintést adó még nem biztos, hogy minősítés nélkül –ez tudattalan tartományban értendő- a korrekció minden direkt szándéka nélkül tud közvetíteni.

Az emberi lélek egy rendkívül érzékeny hangszer, a test pedig igen érzékeny differenciáltsággal őrzi a lelki történések lenyomatait- érintések ujjlenyomatait-, nem lehet becsapni. A minősítés nélküli érintés hitelességét azonnal megérzi, és reagál rá, megnyílik. Nagy felelősség ez. A terapeutától, a táncolóktól folyamatosan kiteljesedő önismereti önkontrollt, saját magán való kíméletlen, szembesülő munkálkodást vár el. Ez az a vonzerő is, az a tükör, amely nagy tudású táncosokat, testmunkát használó, testtudati rendszereket kidolgozó művészeket hívott a sérüléssel élőkkel való munkába. Az első táncterapeuták is táncművészek voltak, nem egészségügyi szakemberek (Merényi, 2004)

Megszülethet tehát a választható érintés, ami nem veszélyeztet, önmagunknak megengedhető, át- és megélhető, egy vállalható kockázat, esély a túlélésre a kommunikáció kimenetét illetően.

Kompetenciaépítő, képessé tesz a döntésre. Már nem kell sajnálni, és helyette dönteni. Ez egyenlő esélyű érintkezéshez vezet, az információ szabadon áramolhat.

Esélyegyenlőségi táncnak nevezte egy mozgássérült táncos, aki elfelejtette gyakorlás közben, hogy mik a korlátai, és miben akadályozott. Nem azért, mert csodamód megszűnt volna sérülése, hanem mert nem arra fókuszált, máson volt a hangsúly. Arra fókuszálhat, arra viheti a figyelmét, ami VAN, és nem arra, ami nincs, ami hiányzik, ami képtelenség. Kikerüljük a blokkokat a folyamat során, arra megyünk, amerre a képességek visznek, hogy aztán újra és újra viszzakanyarodjunk a blokk felé. Mint ahogy a víz a követ mossa, ahogy beleütközik, koptat rajta valamicskét. Lassan csiszolódik a kő, simább lesz, elfogyni nem fog, de átdolgozott lesz, nem elnagyolt, és egészen egyedi, nehezen meghatározható formájú, de egyértelműen kialakult.

A kontakttánc tanárok, elsősorban nem mozdulatokat tanítanak, hanem lehetőségeket, figyelemfókuszálási érzékenységet fejlesztenek ki, a táncolókban. Improvisus: jelentése előre nem látott; régebben kizárólag módszer, mára a modern tánc elismert műfaja.” Az improvizáló betanult mozdulatsorok védelme nélkül táncol. Elvállalva testi valónkkal járó összes kiszolgáltatottságunkat, védelmező ideológiák és szerepek nélkül merni jelen lenni önmagunk és egymás számára. A test teljes realitását azért nehéz elfogadni, mert a valós testben az élvezet mellett ott a fájdalom és a sebezhetőség, az ifjúság mellett az öregedés, a nyereségek mellett a veszteség is”(Vermes Kata:Írás a mozgásimprovizációról). Sajnos, a súlyos kommunikáció-sérültek csak a veszteségek oldaláról ismerik a testüket, és ez az egyensúlybomlás visszafordíthatatlan károsodásokhoz vezethet. A szükséges veszteségek, csak egy adok-kapok egyensúlyi állapot esetén fejthetnék ki jótékony személyiségformáló hatásukat, így csak blokkolnak, rendkívüli mértékű frusztrációs energia reked benn, ezért a testi jelenlét igen erős, szembesítő erejű. Az előbb felvázolt lehetőségek a fizikális érintkezés területén a fókuszálás érzékenységét is kifejleszthetik: párhuzamot vonhatunk a kellemes érintés és a megkülönböztetett figyelem, a választható érintés és az értelmező- értő- elfogadó figyelem, és a minősítés nélküli érintés, megtartó, támaszt adó figyelem között, az egyik behívja a másikat a nyitott csatornákon át. A differenciált érintés formai és tartalmi megértése, kivitelezése, az azzal való élés teszi hitelessé, töltötté, nem üressé és kínossá, hanem valóban mélységekig hatolóvá, feltáróvá, és az átformálódás esélyét hozóvá az érintettek megnyilvánulásait.

A helyzetek kínosságát az információáramlás deficitje hozza. A sérülés túl látható,semennyire sem elrejthető, félremagyarázható, túl egyértelmű, és mindig mutatkozik, nincs szünet, kikapcsolódás, könnyebbség, még csak megkönnyebbülés sem. Mindig emlékeztet: megoldandó feladat van. A táncterápia úgy mondja, kiabál a forma. Emészthetősége attól függ, ki hol tart saját maga érését tekintve. Feltételezésem szerint ezért lehet két végletes reakcióval találkozni, ha színpadi előadásban látják a súlyos kommunikáció sérülteket: Vagy erőteljes kapcsolódási igény, (hosszantartó taps, könnyek, stb.) vagy a szélsőséges elutasítás, hárítás. Az emészthetőséghez segít a távolítás, absztrakció technikája, ami művészetben és terápiában egyaránt alapvető eszköz. Kiemelt tér-idő, elhatárolt tér-idő, megváltozott vonatkozások, elvárások a cselekvési és szellemi manifesztumra nézve egyaránt, terápiás tér-idő, virtuális tér; mind abban segít, hogy távolabbra álljunk, és kívülről ránézve a helyzet szereplőjére, a felelősségteljes cselekvés súlya nélkül mérlegelhessünk, összehasonlíthassunk, megismerjünk és megértsünk, magunkra vonatkoztathassunk, megbocsássunk, egyszóval továbblépjünk.

A kontakt jam-eken (ez a műfaj előadási formája,”Kontakt-táncháznak”lehetne nevezni) nézők és táncolók mindvégig ebben a felállásban működnek. Ha kinn ülök, néző vagyok, ha benn, táncoló. De kiülhetek újra nézőnek, és bejöhetek megint táncolni. Kontakt improvizációs előadások főleg ezen a módon válnak olyan közösségi aktussá,mint amilyen a táncelőadásra járás..

A jól körülírt, pontosan meghatározott, és következetesen betartott körvonalú terápiás és művészeti munka az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az előadó a nézőtérről azt a megkülönböztetett figyelmi energiát kapja, amely nem minősít, és nem korrigál kényszerűen a szembesülés súlyától való hárítás miatt. Hanem felfigyel, elkezdi érdekelni, hogyan is működik igazán, mi történik vele? Újraértelmez, máshová teszi a hangsúlyokat, elfogad- emberi mivolta saját jogán és nem sérültsége akceptálása miatt. Megért, és közben megértetté válik, ad és kap: kommunikál, a „Te is más vagy, én sem vagyok más” elve értelmében.

Az ezzel a tartalommal töltött, nézőtérről sugárzó figyelem gyógyít, rehabilitál, testet és lelket, természetesen mindig az adott lehetőségeken belül maradva. Sok esetben a súlyos kommunikáció sérülteknek ez az egyetlen lehetősége marad a találkozásra, a szó pszichológiai értelmében, és egyetlen lehetősége az önmagán való munkálkodásra.

Ez kemény munka, meg kell izzadni, nem lehet megspórolni a fáradságot, de itt lehet csiszolódni, alkotni, foglalkozni valamivel, ahogy idejekorán öregedő félben lévő táncpartnerem mondta: „Tudod, hogy legyen min gondolkodni, legyen min járatni a bensőmet, hogy legyen miért felkelni reggel.”

Irodalom

Buber, M. Guilt and Guilt Feelings. (Bűntudat és bűnösség-érzés.) Psychiatry, Vol. 20:2,114-129.

Mcmahon, J.: Intimacy Among Friends and Lovers. Intimacy. (Barátok és szeretők intimitása.Intimitás) Fisher és Stricker (szerk)

Merényi M.: Mozgás- és táncterápia. Pszichoterápia, 13:1, 4-15, 2004.

Vermes K. : Sose hinnéd, ez a világ hogy táncol bennünk!

Vermes K.: Írás a mozgás improvizációról .

Judith,V.: Szükséges veszteségeink; Bp,Háttér kiadó, 2002.


Az oldal a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával valósult meg.