Lélektánc a Marie Claire-ben

Lélektánc

Sejtetem, hogy megejtő és megrázó produkcióra számíthatok, amikor Bozsik Yvette legújabb koreográfiájának próbájára indultam. A Lélektánc című előadáson halmozottan fogyatékosok, kerekesszékben élők, vakok táncolnak „épekkel” együtt. Az előadás óriási siker. Még idén országjáró turnéra indul.

A mozgássérültek, testi fogyatékosok éppen úgy vágynak a hétköznapi élményekre, mint bárki. Ők nem tudnak járni vagy éppen beszélni, ettől függetlenül pontosan olyan lelki késztetéseik vannak, mint bárki másnak. Egy tévedést mindjárt az elején tisztázni kell. A halmozottan sérült ember nem feltétlenül értelmi fogyatékos. Ez általános félreértés a köztudatban. Ők nem kommunikálnak kifinomultan, nem képesek koordinálni, irányítani a mozdulataikat, rosszul artikulálnak, vagy egyáltalán nem beszélnek, mégis, az esetek jó részében értelmi képességeik nem sérültek. Sőt. Bóta Ildikó táncos, táncterapeuta szerint a mozgássérült emberek többsége elképesztően sok lelki árnyalatot ismer. – Az ő zárt, különleges világuk végtelenül izgalmas – mondja Ildikó, aki több mint 15 éve foglalkozik sérültekkel, és a Lélektánc című produkcióban Bozsik Yvette konzultánsa és asszisztense.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy az, aki fizikailag gátolt, sokkal jobban befelé fordul, magába zárkózik, mint más. Hiszen testi adottságai nem teszik lehetővé, hogy könnyen megnyilvánuljon, kapcsolatokat teremtsen. Az ősi kultúrák vak látó archetípusai azt példázzák, hogy a forma szintjén elszenvedett veszteség érlelő erejű, és a lélek egy gazdagabb szintje felé nyitja meg az utat. Mindez a sérültekre is érvényes. Ildikó állítja: szenvedésük olyan erejű, hogy gyakran sokkal érettebbek, intuitívabbak, érzékenyebbek, mint azok, akik testileg vagy érzékszervileg nem sérültek. Csak nincs olyan fórum, tér, lehetőség, ahol ezt megmutathatnák nekünk.

És még valamiben sokkal intenzívebbek: a sérült emberekben nagyon erős a vágy, hogy éljenek, átélhessenek különböző helyzeteket, és megéljék önmagukat is. – Miért lenne az az életük, hogy fekszenek egy ágyban, ülnek egy székben évtizedekig? Senki nem ezért született meg. Ők sem – fűzi hozzá Ildikó, aki 2002-ben egy táncelőadással mutatta meg, micsoda kifejező erővel bír egy mozgáskorlátozott táncos a színpadon. Bozsik Yvette egy újságban olvasott Ildikóról és a Tánceánia csoportról, amelyet a három mozgásművész-terapeuta: Bóta Ildikó, Gál Eszter és Kálmán Ferenc neve fémjelez. Ebben a cikkben Ildikó elmesélte az újságírónak, hogy egy előadás közben a szervezők leoltották a villanyt, mert nem akarták, hogy a nézők azt lássák, ahogyan sérült emberek táncolnak. Yvette a cikk nyomán kereste fel Ildikót 2004-ben. A Lélektánc a második közös munkájuk.

Mielőtt végignézem a Lélektánc próbáját, a Mozgássérültek Állami Intézete által ingyen rendelkezésükre bocsátott próbaterem felé tartva a folyosón Yvette és Ildikó felkészít arra, hogy amit látok, mindenképpen megrázó lesz. De azt is tudnom kell, hogy az, ami kívülről furcsa, szokatlan és megindító, a sérülteknek hatalmas élményt jelent. Új, élő helyzetekbe kerülnek, ezáltal ismerkednek önmagukkal, táncolnak, alkotnak, kifejeznek valamit – persze mind ezt a saját eszközeikkel.

 

A résztvevők

A próbateremben körülbelül tizenöten várják Yvettet: a Bozsik Yvette Társulat táncosai, a Tánceánia szakemberei, a hozzájuk tartozó sérült táncosok és a Gördülő Tánccsoport két művésze, Sárai Rita és Vágola Imre. Itt van még Bruki, Márk és Potó, azaz Bruckner Csaba, Potoczki Gábor és Puskássy Márk. Barkó Tamás születetten vak, Matatek Judit betegség folytán lett azzá. Márk és Potó kerekes székben él, különösen Potó artikulál nehezen, mert a beszédközpontja is sérült. Ildikó érti, amit Potó mond, már megtanult „hallani” a nyelvén. Potó harmincéves, születési sérült, a Pető Intézetben tanult gyermekként. – Potó igazi amorózó – mondja határozottan Ildikó. – Hihetetlen színpadi exhibicionizmus jellemzi. Nagyon pontosan érzi, mikor van frekventált helyzetben, mikor mit kell tennie, finom differenciáltsággal dolgozik, kifejező gesztusokkal él. – Ildikó a próba alatt is folyamatosan beszélget vele, aztán továbbítja Yvette felé Potó visszajelzéseit. Bruki negyvenéves, a szüleivel lakik. Mozgása sérült, artikulációs zavarai vannak. A Pető Intézetben tanult, most otthon dolgozik számítógépen. Bruki rendkívül kommunikatív, nagyon igényli a társas együttléteket, kimondottan központi figura. Ezt az is jelzi, hogy utánam érkezett meg, az édesapja kísérte be a próbaterembe, azonnal ováció fogadta. – Extrovertált alkat, de ebben semmi csodálnivaló nincs – mondja Ildikó. Rájuk ugyanazok a lelki, személyiségbeli adottságok jellemzőek, mint bárki másra. Köztük is van nyitottabb, zárkózottabb. Csak nehezebben tudják kifejezni ezt.

Márk a legzárkózottabb. A próba alatt egyszer sem láttam, hogy rám nézett volna, vagy egyáltalán érdekelte volna egy idegen jelenléte. Ő kevésbé látványosan nyílik meg, nezehen instruálható, öntörvényűbb, de nagyon fontos neki a színpadi jelenlét, Yvette ezért választotta őt. Judit lassan oldódott fel a próbák során. Yvette már dolgozott vele Tímár Péter Vakvagányok című filmjében, valamint 2001-ben A fény látnoknője című produkcióban. Tamáshoz Yvette ragaszkodott, mint mondja, az ő jelenlétére mindenképpen szüksége volt a színpadon. Tamás a húszas évei elején jár, a Debreceni Egyetemen angol szakos hallgató. 2003 óta a Tánceánia tagja. Az egyik legérzékenyebb táncos, nemcsak a születési sérültek között, az egész társulaton belül. Nagyon finoman reagál az instrukciókra, tökéletesen együttműködik. Örül, hogy együttműködhet. Mint itt mindenki. A próba előtt a táncosok körbe ülnek, Iványi Marcell filmrendező, a Lélektánc társrendezője engem is megkér, tartsak velük. Bemutat a társulatnak, mondok magamról néhány szót. Bruki mellett ülök, egészen közel hajol hozzám. Figyel. Ő az egyetlen, akinek végig éreztem a tekinteté a próba alatt. Szemkontaktust tart velem. Analizál. Bruki amúgy az egész próbafolyamatról naplót vezet.

 

A próba

A próba bemelegítéssel kezdődik. Karkörzés, lábemelés, effélék. Potó, Márk, Bruki bemelegít. Potó és Márk a kerekes széken ül, mozgatja a karját, a lábát, fejkörzés következik, egy-egy ép táncos segít nekik. A látvány megrázó, megrendítő. Fogalmam sincs, hogyan reagálok. Talán összehúzom magam. Ildikó nem néz rám, anélkül is tudja a reakciómat. – Ezért nem akartuk, hogy a próbafolyamat alatt bárki kívülről bejöjjön – mondja egészen halkan.

Hónapok óta kérem, hadd nézzem meg a munkájukat. De ezt sem Yvette, sem Ildikó és a sérült táncosok sem akarták. – A külső szemlélő nehezen dolgozza fel azt, ahogy egyiküknek-másikuknak néha folyik a nyála, vagy ahogyan Potó megpróbál egyedül kijutni a székből, és még nehezen megy neki. Ráadásul a sérültek sokkal intuitívabbak, mint mi vagyunk. Pontosan érzik a zavarodat, még ha nem is néznek rád. És ez nem jó. Nem feltétlenül bolygatja, de mindenképpen módosítja a közös munkánkat – magyarázza a terapeuta. A Tánceánia-előadások nézőinek reakciója amúgy általában változó, de mindig a végletek között mozog. Van, aki sírva tapsol, más előadás közben kimegy a teremből. Ildikó szerint ez nagymértékben függ attól, ki hol tart saját személyisége érésében, megismerésében.

Táncetűdök következnek. Apró mozzanatok az életből: szerelem, erotika, barátság, művészet. Rövid jelenetek sorozat, amelyben a táncosok elsősorban improvizálnak. Yvette minden sérült mellé úgynevezett segítőt rendelt, aki a váratlan nehézségeknél segíti ki őket, ha muszáj. Eszter óvatosan kiveszi Potót a székből, a földön fekszenek, egymásba gabalyodva, egymásba kapaszkodva táncolnak. – Potó, biztonságban érzed magad Eszter mellett? – kérdezi Ildikó a táncosát. Potó ránéz, Ildikó jelez. Mehetnek tovább. Márknak Feri a figyelmi partnere. Kiemeli a székből, Márk megkapaszkodik benne. Feri a karjába veszi, táncol vele. Márk egyre jobban felenged, megpróbálja a karját széttárni, mintha repülne. Feri – táncos és tanár – régóta dolgozik Márkkal, jól összeszoktak. Ildikó szerint a bizalom nagyon fontos. A sérültek az érintés minőségéből tudják, hogy biztonságban vannak-e a partnereik mellett. – A finom gesztus, a tekintet, az érintés megtanítható, megtanulható. Erre folyamatosan kondicionáljuk az ép táncosokat és a sérülteket is. E nélkül nem tudnánk kapcsolatba lépni velük. Tamás, Bruki és Márk, valamint két ép táncos körülveszi Timit, Yvette táncosát. Simogatják a lányt, a haját, az arcát, a testét. Azon gondolkodom, milyen képük-fogalmuk lehet a női testről, a szerelemről, a szexualitásról. Mindenki a maga sajátos, rá jellemző mozdulataival ér a lányhoz, Bruki nevet (ő mindig nevet), Márk tétova, Tamás kíváncsi, óvatos, érzékeny. Ez az egyik legszebb jelenet, a férfi és a nő viszonyát, a mély, természetes, egészséges emberi motivációkat mutatja meg. Szenvedélyes jelenetek követik egymást, közös játékok. Minden gesztus és mozdulat az egyenlőségről, az összetartozásról tanúskodik. És arról, hogy a vágy, az élni akarás kimeríthetetlen energiabázis, és nem kötődik külső formákhoz, nem függ attól, ki milyen testben él, milyen fizikális képességekkel rendelkezik.

Potó és Márk középre gördül, és egyedül kicsúszik a székből, majd egy ép táncos elveszi Potó székét, és helyet cserélnek. Bruki egy cirkuszi jelenet főhőse. Yvette instruálja. Bruki a közönség felé emeli a kezét, körbe-körbe táncol. Yvette kéri, hogy nevessen. Bruki az egyik legjobban instruálható táncos, igazi színész, minden gesztusában végtelenül őszinte. Yvette egyébként az őszinteségben látja a produkció igazi erejét: – Nemcsak esztétikuma, igazsága is van mindennek, amitől nem szabad elhatárolódni. Sokan megpróbálják nem tudomásul venni a sérültek létezését, azt hiszik, velük nem történhet semmi. Ez nem így van. Meggyőződésem, hogy mindenki sérült valamilyen szinten. Mindenkit értek olyan megrázkódtatások, amelyektől nem tud megszabadulni, igyekszik inkább eltitkolni. A sérültek őszintébben vállalják önmagukat, mint az épek – mondja.

Márk elalszik a kerekes székben. Finoman felkeltik. Fáradékony, az első hónapban a négyórás próba alatt többször is elaludt. Ez egyre ritkább, a heti két próba kondicionálja őt. Yvette számára az állóképesség is fontos szempont volt. Nem mindenki tud teljesíteni heti kétszer négy órában, három hónapon át.

 

Eleven előadás

– Ez a munka egyáltalán nem visel el kötött dolgokat, mert nem arról szól, hogy professzionálisan képzett szakemberek pénzért létrehoznak valamit. Bárhogyan alakulhat az előadás. Bármelyik pillanatban beüthet olyan kiszámíthatatlan esemény, amelyre ott és akkor reagálnunk kell valahogy. Eleven produkcióról van szó, amely önmagát formálja, építi és változtatja az utolsó pillanatban is – mondja Yvette a próbák végén. Felvetődik, vajon kinek mit jelent a Lélektánc. A legvalószínűbb, hogy mindenkinek mást. A táncosok számára – épeknek és sérülteknek egyaránt – ismerkedés önmagukkal, a másikkal, határaikkal, korlátaikkal. Nekünk, nézőknek pedig talán felismerés, szembesülés a kiszámíthatatlansággal, az összetartozással… Több tucat fogalom, amely a fogalmak szintjén marad. Meg kell nézni az előadást, választ csak utána kapunk.

 

[2009]


Az oldal a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával valósult meg.