Aki lélegzik, táncolni is képes

Aki lélegzik, táncolni is képes

Mixed Abilitymozgalom: a Danceability mozgalom inspirálta létrejöttét; folyamatosan alakul; a pedagógiai és terápiás szakmákban is nagy érdeklődésre tart számot, így a rehabilitációt és integrációt szolgálja.

Danceability: ”Aki lélegzik, az képes táncolni” -élettánc hangolódása a vitálisaffektusok elvéhez kapcsolódik. Az érintés, mint párbeszéd; kellemes érintés-megkülönböztetett figyelem; Minősítés nélküli érintés; támaszt adó, megtartó figyelem; választható érintés; értő, elfogadó figyelem. Figyelmi fókuszálás: a sajátélmény jelentősége, nélkülözhetetlensége; távolítás, absztrakció. A kommunikációs elakadások oldása érdekében a művészet, mint lehetséges kommunikáció gyógyít.

Szerző: Bóta Ildikó

Kulcsszavak: Danceability – vitalitásaffektusok – érintés – figyelmi fókuszálás – kommunikáció

A táncterápia sérült emberekre adaptált formája a Mixed-ability program,amely a Danceability módszer létrejöttének ötlete inspirált. A Danceability mozgalmat egy, a kontakt tánchoz közel álló amerikai művészközösség hívta életre több mint húsz éve, és ma sok ezer követőt és aktív résztvevőt számlál a tíztől hetvenéves korosztályban, közöttük számos világhírű művészt (Alito Alessi, Nancy Stark Smidt, Karen Nelson) és táncpedagógust. A Danceability szó tükörfordítása: táncképesség, amit az alapítók, a „korlátozott képesség”, vagy „mozgáskorlátozottság” kifejezéssel kívánnak szembeállítani, kifejezve a mozgalom érdeklődését és alapvető céljait:

1. Eljuttatni a kontakttánc által kidolgozott fizikális kapcsolódás és kifejezés művészetét valamint az ehhez kifejlesztett mozgásnevelő-megismerő módszert egy ettől a lehetőségtől teljesen elzárt közösség számára.

2. Egy olyan munkafolyamat kidolgozása, melyben ép mozgásúak és mozgássérültek találkozhatnak művészi felfedezés és kutatás, egymástól és egymás segítségével való tanulás, céljából

3. Annak támogatása, hogy mind az ép mozgású, mind a mozgássérült résztvevők felülvizsgálják egymásról alkotott nézeteiket, előítéleteiket. Megfogalmazni és feloldani viselkedésbeli gátakat.

A Mixed-ability mozgalom azonosulva ezen érdeklődéssel és célokkal, számos rehabilitációval és integrációval foglalkozó pedagógiai és terápiás szakmai területen kidolgozni és beépíteni igyekszik a felhalmozódó tapasztalatokat.

A Danceability módszer jelmondata: Aki lélegzik, képes táncolni.

Hogyan kerül a tánc- harmonikus, kifejező, örömszerző mozgásformája a laikus számára-a mozgássérüléssel kapcsolatba?

Az élet változás, mozgás, elmozdulás, valahonnan valahová tartás, formálódás, fejlődés. Ezt szimbolikusan élettáncnak nevezhetjük, amelyhez a ritmust a légzés adja. Amint elszakadunk köldökzsinórunkkal hozzánk kapcsolódó anyánktól, elkezdjük a ritmust hallani, érezni, ki és belélegzünk, szűkülünk és tágulunk, adunk és kapunk,kapcsolatba kerülünk,kommunikálunk. A légzés az információáramlás szimbólumaként jelenik meg a mozgalom jelmondatában. Ezzel utal az érintkezés gazdag, sokrétű, többszintű lehetőségére, ahogyan a levegő is éltető elemként alapvető feltétele létezésünknek, úgy az emberek közötti érintkezés is: kiteljesedés az önmegnyilvánításban, alkotásban, önnön hatóképességünk megtapasztalásában.

McMahon (James McMahon:Intimacy Among Friends and Lovers.Intimacy.(Barátok és szeretők intimitása.Intimitás)Fisher és Stricker(szerk),297.o) írja, hogy „a személyiség érése kapcsolatokra épül”. Buber szerint „a valódi élet találkozás az én és egy másik között, és a másikon keresztül válunk valamennyien énné. Azokon a találkozásokon keresztül, ahol megnyílunk egymás előtt.” (Buber, Martin,1957”Guilt and Guilt Feelings(Bűntudat és bűnösség-érzés)Psychiatry,vol.20,no.2 pp114)

A testi jelenlét kommunikációs eszköze az érintés, amely olyan, mint egy párbeszéd, mely egyre több kaput nyit meg a testben- érzékeny és kifinomult kommunikáció. Alapvető feltétele a hangolódás. Röviden meg kell említenünk a vitális affektusokat, amelyet Daniel Stern szelf -elméletéből ismerünk. A szelf-fejlődés megalapozó rétegének egy testi szelf-érzetet tekint.”A legkorábbi szelf-érzetek fennmaradnak egész életünkben, ezeknek építőkövei a vitális affektusok-inkább formával, mint tartalommal rendelkeznek. Minden tanulás és alkotás ide nyúlik vissza, ez a tapasztalat formálódásának és tisztulásának helye. Ezek a vitális érzések megegyeznek a mozgásimprovizációt éltető érzékenységekkel. A hatóerő elemi élményét, a megérintődés alaplehetőségét találhatjuk ezen a tájékon.”(Stern, 2003; hivatkozik rá Vermes Kata az Írás a mozgásimprovizációról c.írásában) Ugyanis preverbális szintű elakadásokkal van dolgunk, nem csak lelki, hanem testi síkon is.

A sérülések súlyossága folytán, már az öntapasztalás térbelisége sem adott, így a kommunikációs folyamat- módok, stratégiák zavarosak, tisztázatlanok, nehezen vagy nem érthetők; esetleg ingerlőek, ijesztőek- folytathatnánk a kiváltott hatások sorát, De mindenképpen deficitesek az információáramlás hatékonyságát illetően. Az egyéves kort megelőző fejlődési folyamatok problémáival van dolgunk, lehetőségeinkben ezért is érdemes nonverbális eszközökhöz nyúlunk, valamint a verbalitás teljes vagy részleges hiánya, deficites volta miatt is. (Táncterápiában a hatvanas évek óta végeznek kísérleti munkát a preverbális szinttel, és annak történéseivel.)^

„A kezdet kezdetén az anya és a csecsemő valami olyasmit tesz, ami nagyon hasonlatos egy tánchoz, egy olyan tánchoz, ahol a nyugalom és az aktivitás, a közelség és a távolság, a zaj és a csend ritmusát, egyikük sem szabályozza egészen, hanem mindketten együtt. Anya és gyermek oda –visszajelzéseinek egymáshoz illeszkedése, egybehangoltsága serkenti a csecsemő belső harmóniáját, és a világgal való első kapcsolatát.” (Judit Viorst:Szükséges veszteségeink;Bp,2002,Háttér kiadó;(Necessary Losses;1986;Fawcett Columbine,New York-Ballantine Books;)226.o.)

Vessünk egy pillantást arra, milyen „táncot jár” az a szülő és gyermek, ahol a súlyos sérülések miatt zavart, zaklatott, fájdalmakkal és félelmekkel teli ez a kezdeti időszak. (Egyre inkább rendkívüli fontosságúnak tekintik a megfigyelések a későbbiekre nézve ezt a korai időszakot.) Bizony, vitustáncot járnak lelkükben, és fizikálisan, orvostól vizsgálatig, gyógykezeléstől terapeutáig járva. Ez feszültségekkel, fájdalmakkal és félelmekkel teli érintkezéseket, érintések sorát jelenti. Talán világos lehet számunkra, hogy fizikális érintésünk hordozza, és át is adhatja lelki állapotunk, beállítódásunk legtöbbször tudattalan tartalmát. A fájdalomtól, kudarctól való félelem, szorongás lelkünket, testünket is bezárja, „begubózunk”, elbújnánk védelmet keresve. Ez a kommunikációhoz szükséges nyitottság, jelenlét- ímhol vagyok- ellenében hat.

A Mixed-ability felkínálja a kellemes érintést lehetőségként; amely meghatároz, de nem határol el, nem zár el- én eddig tartok, és innentől ő, és ő ér hozzám, kontaktusban vagyunk, nem vagyok egyedül,- jól körülír, testgrafikát rajzol –én vagyok a másik tükrében. A kellemes érintés élettanilag bizonyítottan hipotonizál, ez limitált fizikális spazmus esetében, de görcseink oldódhatnak valaki karjában, ölelésében, biztonságérzést, támaszt kaphatunk testmelegétől, érintésének irányultságától függően. Nagy szerepe van ezen a ponton a hangolódásnak, amelyre már utaltam. A minősítés nélküli érintés, amely kényszerű vagy direkt korrekciós szándék nélküli, nem akarja átrajzolni a másik körvonalát, alapvető feltétele a kommunikációs tartalmak áramlásának. Nélkülözhetetlen eszköze a blokkolt csatornák, begubózott lelkek, börtönbe zárt testek megnyitásának. A kellemes érintést adó még nem biztos, hogy minősítés nélkül –ez tudattalan tartományban értendő- a korrekció minden direkt szándéka nélkül tud közvetíteni.

Az emberi lélek egy rendkívül érzékeny hangszer, a test pedig igen érzékeny differenciáltsággal őrzi a lelki történések lenyomatait- érintések ujjlenyomatait-, nem lehet becsapni. A minősítés nélküli érintés hitelességét azonnal megérzi, és reagál rá, megnyílik. Nagy felelősség ez. A terapeutától, a táncolóktól folyamatosan kiteljesedő önismereti önkontrollt, saját magán való kíméletlen, szembesülő munkálkodást vár el. Ez az a vonzerő is, az a tükör, amely nagy tudású táncosokat, testmunkát használó, testtudati rendszereket kidolgozó művészeket hívott a sérüléssel élőkkel való munkába. Az első táncterapeuták is táncművészek voltak, nem egészségügyi szakemberek (Merényi, 2004)

Megszülethet tehát a választható érintés, ami nem veszélyeztet, önmagunknak megengedhető, át- és megélhető, egy vállalható kockázat, esély a túlélésre a kommunikáció kimenetét illetően.

Kompetenciaépítő, képessé tesz a döntésre. Már nem kell sajnálni, és helyette dönteni. Ez egyenlő esélyű érintkezéshez vezet, az információ szabadon áramolhat.

Esélyegyenlőségi táncnak nevezte egy mozgássérült táncos, aki elfelejtette gyakorlás közben, hogy mik a korlátai, és miben akadályozott. Nem azért, mert csodamód megszűnt volna sérülése, hanem mert nem arra fókuszált, máson volt a hangsúly. Arra fókuszálhat, arra viheti a figyelmét, ami VAN, és nem arra, ami nincs, ami hiányzik, ami képtelenség. Kikerüljük a blokkokat a folyamat során, arra megyünk, amerre a képességek visznek, hogy aztán újra és újra viszzakanyarodjunk a blokk felé. Mint ahogy a víz a követ mossa, ahogy beleütközik, koptat rajta valamicskét. Lassan csiszolódik a kő, simább lesz, elfogyni nem fog, de átdolgozott lesz, nem elnagyolt, és egészen egyedi, nehezen meghatározható formájú, de egyértelműen kialakult.

A kontakttánc tanárok, elsősorban nem mozdulatokat tanítanak, hanem lehetőségeket, figyelemfókuszálási érzékenységet fejlesztenek ki, a táncolókban. Improvisus: jelentése előre nem látott; régebben kizárólag módszer, mára a modern tánc elismert műfaja.” Az improvizáló betanult mozdulatsorok védelme nélkül táncol. Elvállalva testi valónkkal járó összes kiszolgáltatottságunkat, védelmező ideológiák és szerepek nélkül merni jelen lenni önmagunk és egymás számára. A test teljes realitását azért nehéz elfogadni, mert a valós testben az élvezet mellett ott a fájdalom és a sebezhetőség, az ifjúság mellett az öregedés, a nyereségek mellett a veszteség is”(Vermes Kata:Írás a mozgásimprovizációról). Sajnos, a súlyos kommunikáció-sérültek csak a veszteségek oldaláról ismerik a testüket, és ez az egyensúlybomlás visszafordíthatatlan károsodásokhoz vezethet. A szükséges veszteségek, csak egy adok-kapok egyensúlyi állapot esetén fejthetnék ki jótékony személyiségformáló hatásukat, így csak blokkolnak, rendkívüli mértékű frusztrációs energia reked benn, ezért a testi jelenlét igen erős, szembesítő erejű. Az előbb felvázolt lehetőségek a fizikális érintkezés területén a fókuszálás érzékenységét is kifejleszthetik: párhuzamot vonhatunk a kellemes érintés és a megkülönböztetett figyelem, a választható érintés és az értelmező- értő- elfogadó figyelem, és a minősítés nélküli érintés, megtartó, támaszt adó figyelem között, az egyik behívja a másikat a nyitott csatornákon át. A differenciált érintés formai és tartalmi megértése, kivitelezése, az azzal való élés teszi hitelessé, töltötté, nem üressé és kínossá, hanem valóban mélységekig hatolóvá, feltáróvá, és az átformálódás esélyét hozóvá az érintettek megnyilvánulásait.

A helyzetek kínosságát az információáramlás deficitje hozza. A sérülés túl látható,semennyire sem elrejthető, félremagyarázható, túl egyértelmű, és mindig mutatkozik, nincs szünet, kikapcsolódás, könnyebbség, még csak megkönnyebbülés sem. Mindig emlékeztet: megoldandó feladat van. A táncterápia úgy mondja, kiabál a forma. Emészthetősége attól függ, ki hol tart saját maga érését tekintve. Feltételezésem szerint ezért lehet két végletes reakcióval találkozni, ha színpadi előadásban látják a súlyos kommunikáció sérülteket: Vagy erőteljes kapcsolódási igény, (hosszantartó taps, könnyek, stb.) vagy a szélsőséges elutasítás, hárítás. Az emészthetőséghez segít a távolítás, absztrakció technikája, ami művészetben és terápiában egyaránt alapvető eszköz. Kiemelt tér-idő, elhatárolt tér-idő, megváltozott vonatkozások, elvárások a cselekvési és szellemi manifesztumra nézve egyaránt, terápiás tér-idő, virtuális tér; mind abban segít, hogy távolabbra álljunk, és kívülről ránézve a helyzet szereplőjére, a felelősségteljes cselekvés súlya nélkül mérlegelhessünk, összehasonlíthassunk, megismerjünk és megértsünk, magunkra vonatkoztathassunk, megbocsássunk, egyszóval továbblépjünk.

A kontakt jam-eken (ez a műfaj előadási formája,”Kontakt-táncháznak”lehetne nevezni) nézők és táncolók mindvégig ebben a felállásban működnek. Ha kinn ülök, néző vagyok, ha benn, táncoló. De kiülhetek újra nézőnek, és bejöhetek megint táncolni. Kontakt improvizációs előadások főleg ezen a módon válnak olyan közösségi aktussá,mint amilyen a táncelőadásra járás..

A jól körülírt, pontosan meghatározott, és következetesen betartott körvonalú terápiás és művészeti munka az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az előadó a nézőtérről azt a megkülönböztetett figyelmi energiát kapja, amely nem minősít, és nem korrigál kényszerűen a szembesülés súlyától való hárítás miatt. Hanem felfigyel, elkezdi érdekelni, hogyan is működik igazán, mi történik vele? Újraértelmez, máshová teszi a hangsúlyokat, elfogad- emberi mivolta saját jogán és nem sérültsége akceptálása miatt. Megért, és közben megértetté válik, ad és kap: kommunikál, a „Te is más vagy, én sem vagyok más” elve értelmében.

Az ezzel a tartalommal töltött, nézőtérről sugárzó figyelem gyógyít, rehabilitál, testet és lelket, természetesen mindig az adott lehetőségeken belül maradva. Sok esetben a súlyos kommunikáció sérülteknek ez az egyetlen lehetősége marad a találkozásra, a szó pszichológiai értelmében, és egyetlen lehetősége az önmagán való munkálkodásra.

Ez kemény munka, meg kell izzadni, nem lehet megspórolni a fáradságot, de itt lehet csiszolódni, alkotni, foglalkozni valamivel, ahogy idejekorán öregedő félben lévő táncpartnerem mondta: „Tudod, hogy legyen min gondolkodni, legyen min járatni a bensőmet, hogy legyen miért felkelni reggel.”

Irodalom

Buber, M. Guilt and Guilt Feelings. (Bűntudat és bűnösség-érzés.) Psychiatry, Vol. 20:2,114-129.

Mcmahon, J.: Intimacy Among Friends and Lovers. Intimacy. (Barátok és szeretők intimitása.Intimitás) Fisher és Stricker (szerk)

Merényi M.: Mozgás- és táncterápia. Pszichoterápia, 13:1, 4-15, 2004.

Vermes K. : Sose hinnéd, ez a világ hogy táncol bennünk!

Vermes K.: Írás a mozgás improvizációról .

Judith,V.: Szükséges veszteségeink; Bp,Háttér kiadó, 2002.a lecture plan by Ildikó Bóta

Summary:

Danceability – the inspiration for Tánceánia Mixed-Ability program; its ongoing process of development;

interest from the professionals of  both pedagogic and therapeutic fields; it serves integration and rehabilitation;

“Who can breath is able to dance” – tuning in Danceability from the point of lifedance theory and the Vital Affects;

touch as a dialogue; pleasant, distinctive touch and attention; non judgemental touch; supportive, containing attention; options of touch; attention which understands, accepts;

focused attention: experiencing is essential; creating distance, abstracion;

art as healing form offering new channels in communication cuts.

Key words:

Danceability – vital affects – touch – focusing attention – communication

The Tánceánia Mixed Ability Program is a dance therapy program adapted for disabled and non disabled people. It has been greatly inspired by the DancAbility program which was started by Alito Alessi and Karen Nelson American dance artists more than twenty years ago. DanceAbility is a contact improvisation based program which has wildely spread internationally. Thousands of people practice these programs betwen the age of ten and seventy by now, including a lot of famous dance performers and teachers, as well as people of all abilities. DanceAbility is a word created to refer to the words ”limited abilitiy” or ”movement disability” for expressing the main interest of the founders:

1. To make the art of physical connection with its expressive and body exploring/developing aspects accessable to a public previously isolated from this activity form.

2. To work out a model for people living with and without disabilities to meet and cooperate in an artistic realm; explore together and learn from/about each other.

3. Facilitating revision of views, preconcepts of both disabled and non disabled partners about each other. To express and dissolve behavioral and physical boundaries that exsist among them.

The identical but wider ”mixed-ability” movement shares these ideas, and integrates experiences for, therapy and pedagogy.

Motto for Danceability: “Who can breath is able to dance”

How can dance – which means a joyful and harmonic way of expression for most of the people – can get in relationship with disabilities?

Life is constant change, motion: moving, getting from somewhere to somewhere, shaping, developing. Symbolically, we could call it ”life dance”, and its basic rhythm is given by the breath. As our umbilical cord is cut and we get separated from our mother, we start to have this rhythm: we inhale, exhale, expand and condense, take and give, we get connected, we communicate. In this motto breath is also a symbol for the flow of information in and out. As breath is essential for our existance, so is the connection between people, in a multilayered way: this is how we accomplish, express ourself, and experience our creative potential.

James McMahon writes in his book Intimacy Among Friends and Lovers, Intimacy (Fisher & Stricker; page 297.) that the development of personality is based on connections. According to Martin Buber: ”real life is a meeting between self and other, and even more: we become self by meeting another. This happens through special meetings when we open up to each other.” (Buber, Martin,”Guilt and Guilt Feelings” 1957, Psychiatry,vol.20,no.2 pp114) Touch is a basic communication mode of the physical presence; it may open more and more gates in the body like a dialogue does: it is fine and sensitive communication. Its basic function is tuning.

We need to talk shortly about vital affects, as described by Daniel Stern in his ”self theory”. He considers physical self awareness as the basis of self development. The aerliest sensory experiences of self maintain throughout the lifetime. Vital affects are constructive elements of these experiences, which relate more to the form than the content. ”All learning and creation are rooted here, this is the place, where experiences get formed and purified. These vital effects are identical to the sensitivity which feeds movement improvisation. This is the area where the power of experience, the possibility to be affected may come from.” (Stern, 2003; reference from Writings about movement improvisation by Kata Vermes). In our cases we have to deal with preverbal cuts, not only on psychological but physical level as well.

Beyond a certain level of severe damage the spatial aspect of self experiencing can’t be achieved. Consequently the communication processes and strategies are disturbed, not clear enough: they can’t be – at least not easily – understood, may irritate, may be frightening and so on. In any case, there is an efficiency loss in the communication flow. Partly because of the early trauma (in first year of life), partly because of the the lack or deficiency of verbality, so it is adequate to use nonverbal chanels. (Since ’60s there are researches in dance therapy to work with the preverbal layer and its period.)

”At the very beginning mother and child do something very similar to a dance. In this dance not anyone of them, but they together controll the rhythm of stillness and activity, closeness and distance, silence and noise. Mother and child tune their feed-back to each other, which establishes the child’s inner harmony and sets its first connection to the outside world.” (Necessary Losses, page 226, by Judit Viorst;1986; Fawcett Columbine, New York-Ballantine Books)

Let’s have a look at the ”dance” of a parent and a child who has serious defects, so this early period is disturbed: full of worries, pain, and fear (recent researches attach more and more importance to this early period from the point of the future develpment). Yes, it is more a hectic, crazy dance of the soul, as the family runs from the physicist to the examination, from healer to therapist. And this might bring sequences of physical connections and touch full of tension, fear and pain. It might be clear for all of us that our physical touch may carry and transmit our inner state with its usually unconscious content. Fear and worry from pain or frustration makes us shut and curl up, and we rather hide longing for some security. This works indeed against openness for communication and ability to show who we are.

In our mixed-ability program one may receive a pleasant touch which sets boundaries but may not isolate; presents how far one extends and where the other starts in touch; offers an experience of being not alone but in contact with someone; creates one’s outline; shows the body graphics mirrored by someone. It is proved, that a pleasant touch reduces body tone, and does it under a certain grade even if someone is physically spastic. Our spasms may melt in someone’s arms, as they hug; we may feel safe and supported close to someone’s warm body, depending from the intention of their touch. This is when tuning – as mentioned before – becomes important. The ”nonjudgemental touch” – without any correcting intention, when you don’t want to change the outline of the other – is essential for the free flow of the communicated contents. This is indispensable if you want to open blocked channels, curled up soles, imprisoned bodies. Even if the touch is pleasant it may not necessarily exclude intentions of any corrections – especially on the unconscious level.

”The human soul is a very sensitive instrument, and the body preserves the prints of the psychological processes – fingerprints of people touched – in a finely differentiated way, so you can’t cheat. The soul immediately feels and reacts, opens if the touch feels authentic in terms of not having any qualification in the content. This is a huge responsibility. Therefore the therapists, the dancers need to work constantly on expanding the control of self-knowledge, and on their inconsiderate confrontation with the self. This mirroring effect was the source of that magnetic power which has drawn so many well trained dancers, artists applying bodywork or pioneers of body awareness techniques to the field of working with people living with disabilites. The first dance therapists came from the peforming arts not from the medical care.” (Merényi, 2004.)

Now we’ve got options in touch that are not frightening: we can allow to receive, we can experience it again and again, take a risk able to handle, as a new chance for survival. (Anything may come out of communication.) It offers space for making choices, builds competency. On the helper’s side, they don’t have to feel pity towards the disabled person and don’t have to make choises instead of them. This provides the connection of equal possibilities, where information can flow free.

Once a dancer living with disabilities called this dance a dance of equal chances, because he forgot about his limits and disabilities while practising. Not because his disabilities had disappeared by a miracle, but because of keeping the focus on something else. He focused on something being present and not on something impossible, missing or being absent. In the process we pass over the blockages, go where the abilities take us, and may revisit the blockages later. This is how water washes the stone: crushes into and may brush off a little bit. The stone will not disappear, but will be polished, elaborated, (not rough any more), and will slowly get a unique shape – however, you might not be able to describe exactly that shape.

Contact dance teachers  usually don’t teach forms but possibilities; they help the dancers to develop a sensitivity for focusing their attention. Improvisus: means not forseen. In the past it was only a method, but now it is a respected form of modern dance. ”The improvisors dance without the protection of a fixed movement sequence. They are courageous enough to be present for themselves and for the others, accepting their own physical defencelessness, and the lack of protecting ideas or roles. The dificulty of accepting physical reality is that the real body is vulnerable, it has pain as well as joy, loss as well as benefit, it is aged as well as young.” (Writings About Movement Improvisation by Kata Vermes). Unfortunately, people living with serious communication loss know their body from the point of loss only, and the missing balance will lead to even more damages. One could benefit from the ”necessary loss” only in a give-and-take balance. Without this it may not affect the personality in a good way, but create blockages. Extreme frustrative energy gets held inside, so the physical presence becomes very strong and confronting. These mentioned possibilities may work towards a fine focusing on the physical level: we can make comparisons between a pleasant touch and the differentiated attention; between the optional touch and an interpretating, understanding, accepting attention; or between a nonqualifying touch and the containing, supporting attention. One of these would also call out another through the open channels. The expressions of the partners involved will get authentic and fulfilled (as opposed to empty or inconvenient) by understanding, practicing, utilizing the forms and contents of differentiated touch. This is how these expressive actions lead to depth, discoveries and transformative experiences.

The situations might feel awkward because of the poor information flow. The disability is too visible, too obvious, never unseen; you can’t hide or misinterpret it. There is never a pause, a relaxed or easy time, never a moment of relief. It always reminds us that we have problems to solve. In dance therapy we refer to this as ”the form which cries for attention.” The ability to digest this depend on the person’s own developmental stage. In my assumption, this is why people with severe communication loss being seen on stage receive so extreme reactions: either strong need to connect (long applause, tears etc.) or refusal, defence. Distance helps: this is why abstraction in the arts and therapy is so fundamental. Accentuated space and time, assigned space and time, altered relations, expectations towards the spiritual and the effective aspects of the manifest action, the therapeutic space and time, the virtual space: these all help to step back and observe the active person from an outside distance, reconsider the situation and the aspects without the load of responsible action; compare, understand, get to know, refer to the situation, to ourselves, forgive, and finally proceed.

For example, in a contact jam (this is a usual practice of this dance form, a ”contact dance party”) observers and dancers follow this stucture: the one who steps out becomes an observer, the one who steps in becomes a dancer. Whenever they want, they can sit out to observe or return to dance again. By this way any contact improvisation event may be considered as a usual dance peformance situation as well.

The well outlined, well described and consistently observed therapeutic and artistic rules provide the most important conditions for the performers to receive differentiated attention and energy from the observers, which is nonjudgemental, noncorrecting. Judgements come basically from a defensive attitude, to avoid the fear of confrontation. Instead: the spectator may take a notice, may become interested in how the other functions, what really happens. The spectator may reconsider their views, change their accents, accept the human not the disabled. They understand and become understood, give and take, communicate by the philosophy ”I am also different – you aren’t different either!”

Attention with such a content radiated by the audience may heal, rehabilitate body and soul – within certain possibilities, of course. For people living with severe communication loss this is often the only way to meet others, and to work on themselves in psychological means.

This is a hard job, you can’t avoid sweat and fatigue, but at the same time you can be creative, may work, get involved in something. As my early aging dance partner once said: ” I have something to think about, around which my insight can turn around…. and you know, that also gives a reason to me, why to get up in the morning.”

Literature:

Buber, M. Guilt and Guilt Feelings. Psychiatry, Vol. 20:2,114-129.

Mcmahon, J.: Intimacy Among Friends and Lovers. Intimacy. Fisher & Stricker

Merényi, M.: Movement and dance therapy. Pszichoterápia, 13:1, 4-15, 2004.

Vermes, K. : Would you ever belive how the world dances inside us!

Vermes, K.: Writing about movement improvisation.

Judith,V.: Szükséges veszteségeink; Bp,Háttér kiadó, 2002.