BMC a mozgásterapeuta útkeresésében
szerző: Szűcs Sándor – a SPARKS – Szomatikus Módszerek, Művészet és Kreativitás a Hátrányos Helyzetű Emberekért Projekt keretében elindított BMC-lab: Kísérleti munka a súlyosan, halmozottan sérült kisgyerekek óvodai csoportjában alprogram munkájában résztvevő egyik szakember összefoglalója, az első év után
Budapesti Korai Fejlesztő Központ; 2013-2014
A következőkben az elmúlt tanévben végzett közös munka kapcsán szerzett tapasztalataimról szeretnék beszámolni. Személyes élményeimet és gondolataimat szeretném megosztani. Kevésbé kívánok a mély szakmai kérdésekben elmerülni, inkább arról írok, hogy miért szeretném továbbra is folytatni a közös tevékenységet. Mivel gyógytornász vagyok, bizonyára hatással lesz ez a beszámolómra, de megpróbálom ennél tágabb nézőpontból leírni a tapasztalataimat.
A Body-Mind Centering-gel való ismerkedésem színtere a Budapesti Korai Fejlesztő Központ súlyosan, halmozottan sérült gyermekeket ellátó óvodája. Heti egy alkalommal találkoztunk itt hatan, hárman mozgással foglalkozó terapeuták, és egy-egy gyermek. A Body-Mind Centering nehezen lefordítható kifejezés. Én leginkább a testtudatosítást kedvelem, számomra így foglalható össze, de rengeteg jelentést hordoz.
Azt hiszem kifejezetten jó, hogy mindegyikünk különböző, részben hasonló területről érkezett. Más az előképzettsége, még ugyanarra a helyzetre, folyamatra is más szemmel, megközelítéssel tekint. Sok kérdést teszünk fel egymásnak, magunknak, ezekre közösen keressük a választ. Időnként közben is beszélgetünk, megosztunk egy-egy gondolatot, érzést, de azért inkább a fókuszált figyelem jellemzi a munkát. A felmerülő kérdéseket többnyire a találkozás végén beszéljük meg, vagy akár el is visszük magunkkal és később térünk vissza rá.
Néhány kérdést itt is leírok. Így talán képet kaphat az olvasó ennek a munkának a lényegéről, vagy éppen a háttérben húzódó, de egyáltalán nem lényegtelen folyamatokról.
Mi a test?
Olyan helyzet ez, mintha a szobrászt kérnénk meg arra, hogy írjon a kőről, vagy a halászt kérdeznénk a vízről. Mindegyikük hosszasan mesélne tapasztalatairól, ezen elemek fontosságáról, de valószínűleg az első pillanatban olyannyira sok gondolatuk lenne, hogy szóhoz sem jutnának. Minden összefügg mindennel, minden része az egésznek és az egész részletek összessége. Minden és mindenki hatással van és hatást gyakorolnak rá. Így van ez a testtel foglalkozó emberek esetében is. A test közeg, a test téma, a test alapvetés, a test rész és egész. Fontos leszögeznünk, hogy a test itt nem pusztán fizikai valóságként értelmezendő. A test estünkben olyan tartalmazó közeg, mely mindent magába foglal, amit élőnek, embernek tekintünk, így a tudat és tudattalan, a szellem is tökéletes része az egésznek.
Mi a gyógyítás? Ki végzi? Fejlesztés, vagy fejlődés? Van eredménye?
Sok-sok kérdés, ami előbb vagy utóbb minden mozgásterapeutában felmerül a munkája során. Sokat beszélgetünk, gondolkodunk erről közösen. Közösen, mi mozgásterapeuták. Igen, talán ez a szó mindegyikünket összekapcsol, mert van itt művész, táncos, speciális manuális technikát végző, gyógytornász. Elég vegyes csapat, de a közös munka mindegyikünket összeköt. A közös gondolkodás meg még inkább. Fontos ezt megjegyezni, mert ez nem csupán munka. Azt hiszem, mindegyikünk sokat töri a fejét a felmerülő kérdéseken és ez bizony nem csupán időben, vagy térben mutat túl a munka keretein. Olyan kérdésekre keressük a választ, amik munkahelyen és munkaidőn kívül is aktuálisak. A kérdések nem csak a munkavégzés, de egész szakember mivoltunk kereteit is feszegetik, vagy épp döngetik az alapot. Mert előbb vagy utóbb minden szakember elér az önvizsgálathoz és felteszi a kényes kérdést:
Hatékony, amit csinálok? Valóban erre van szüksége a gyermeknek, a családnak? Miben mérhető a munkám? Inak, izmok centimétereiben, ízületi fokokban, tónusváltozásban, funkcióváltozásban, vagy a jókedv, vagy éppen sírás mértékében?
Kérdések, amikre mindenki tudna, vagy inkább megpróbálna válaszolni. Mindenki a maga módján, éppen azzal a szemmel, ahol tart a munkában, az életben, vagy az alapján, amit tanult. Mindenki másként közeledik egy gyermekhez. Szakmai előképzettség, tapasztalat, életkor, nem, van-e saját gyermek, ez mind-mind befolyásol bennünket. Nincs jó vagy rossz opció ezek között, mindegyik lehet előny egy adott helyzetben, vagy akár hátrány is. A cél, hogy megfelelően közeledjünk, hogy megfelelően ismerkedjünk, mert akkor talán esélyt kapunk arra, hogy felismerjük, hol van a helyünk a gyermek életében, mi az a terület, ahol ő segítségre vár, és hogy mi a segítség leginkább megfelelő formája.
Számomra a Body-Mind Centering jelenti azt a világot, ahol bátran feltehetem ezeket a kérdéseket, és úgy érzem, előbb vagy utóbb választ is kapok. Mert bizony nem könnyű igazán őszintén feltenni a kérdést: Mit is érek én akár szakemberként, de akár emberként is egy olyan gyermek, vagy család életében, akit az élet másfajta kihívások elé állított? És egyáltalán mi az a másfajta kihívás? Mi az, hogy sérülés, fogyatékosság? Eltérő fejlődésmenet?
Ha ezekre még válaszolunk is gondolataink, érzéseink szerint, vagy éppen szakcikkek, tankönyvek hasábjain olvasott okosságokkal, akkor is ott maradnak a találkozások pillanatainak lényeges kérdései, mint például a „Szimpatikus vagyok-e a gyermek számára?”. Ez azonban, bár sokan úgy gondolják, mégsem evidencia. A közös munka alapja pedig a szimpátia és a szabad választás. Lehet, hogy a szakember személye egyszerűen nem elég izgalmas, szimpatikus a gyermek számára. Nap, mint nap találkozhatunk ezzel a világban, a boltban, a postán, vagy az orvosnál. Nem törvényszerű, hogy kedveljük egymást. És ha szimpátia van is, nem biztos, hogy a gyermeknek jó napja van. Gondoljunk csak bele, hányszor vagyunk egymással türelmetlenek, mogorvák, vagy csak egyszerűen zárkózottak. Ismernünk kell a gyermek nonverbális jeleit, mert bizony legtöbbször nem tudja szóban elmondani a félelmeit, kinyilvánítani ellenérzését. A terapeuta pedig könnyen átsiklik e felett, de nem csupán a terapeuta, hanem mindenki, aki gyógyulást kíván, így akár a szülő is.
A szülő legtöbbször támasz a kommunikációban, ő ismeri legjobban gyermekét, szokásait, reakcióit, jelzéseit. Ugyanakkor eredményt vár, hatékony munkát. Mert bizony ebből a szempontból nézve munka ez, kijelölt célért, időben, térben meghatározva, gyakran anyagi keretekhez kötve, tehát el kell végezni, teljesítmény, eredmény kell.
De valóban ezt akarja a gyermek is? Feltettük valaha a kérdést, hogy akar-e mást, vagy csak legalább egy perc szünetet? Mondhat nemet valamire, valakire, valamikor?
Láthatjuk, hogy az egész kommunikációt, a munka értelmezését átformálják ezek a kérdések. És ha választ nem is kapunk okvetlen, a kérdés felvetés, a válasz, a szabad kommunikáció kompetensé tehet minket a gyermek világában, a szülőket és a szakembereket is. Mindenki tanulhat itt mindenkitől. A válaszok közös értelmezése, a nonverbális utak felismerése és használata szabad kommunikációt, ezáltal a gyermekben, szülőben, szakemberben motivációt és fejlődést eredményezhet. Élnünk kell ezzel a lehetőséggel, sőt igazából kötelességünk élni vele, hiszen a kommunikáció joga mindenkit megillet.
A gyakorlatban ez például azt jelenti, hogy hagyjuk a gyermekeket szabadon választani. Közéjük érkezve megfigyeljük, hogy melyikünk kinek az érdeklődését keltette fel leginkább, jelezzük közeledési szándékunkat, de megvárjuk, hogy a gyermek kezdeményezzen. Igyekszünk a munkát is így végezni. Általában helyzeteket, mozdulatokat, aktivitásokat, különféle érzékelési lehetőségeket, élményeket ajánlunk fel és hagyjuk, hogy a gyermekek vezessenek az úton. Nincs protokoll, vagy ha úgy tetszik ez maga a protokoll.
Ugyanakkor éppen ezért nehéz megfogalmazni mi történik pontosan. Ez pedig szakmailag veszélybe sodorhatja a munkát, hiszen nehéz szavatosan fogalmazni a tevékenységünkről. A szakma pedig ahhoz szokott, hogy a gyermekekkel foglalkozó emberek mindig mindent pontos terv szerint, evidenciákra alapozva végeznek. Bár fontos megjegyeznem itt, hogy az evidencia alapú munka elég kényes kérdésekhez vezet, mivel a gyermekrehabilitáció evidenciái gyakran könnyen megkérdőjelezhetőek. Evidenciát találhatunk, ha a megfelelő terápiát, populációt, vizsgálati módszert választjuk, csak ezáltal épp az általános érvényűség veszik el. Mert szinte közhely, hogy nincs két egyforma fejlődésmenet. Még a fejlődésmenetet leíró skálák is nagy eltéréseket tartalmaznak. A különféle érintettségek pedig hatványozzák a változatosságot, így végül mindig oda érkezünk vissza, hogy egyedi esetekről beszélgetünk.
Azt is fontosnak tartom, hogy ne hasonlítsuk az eltérő fejlődésmenetet, a „normál” fejlődéshez. Bizonyos keretek között szükség van erre, de gondoljunk csak bele, hogy az idegrendszert véglegesen átformáló változások vajon mennyire engedik a fejlődést a normál úton haladni. Természetesen ez minden populációban más lehet, de a súlyosan halmozottan sérült gyermekek esetében célszerűbbnek látom egy megváltozott idegrendszer fejlődéséről beszélni, mint a normál útról kissé letért fejlődésmenet „visszatereléséről”. Nem várható egy funkcionálisan és/vagy strukturális megváltozott idegrendszertől, hogy a feladatait teljesen az ép rendszerhez hasonlóan végezze.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy mindig van valamilyen fokú fejlődés. Miért? Mert minden bemenő inger hatással van a fejlődésben lévő idegrendszerre. Az idegi kapcsolatok folyamatosan születnek, megerősödnek, vagy épp átalakulnak, leépülnek. És ez minden érzékelési csatornán és rendszeren belül így van.
A Body-Mind Centeringgel végzett munka során hagyjuk a gyermeket választani az érzékletek között. Ő dönti el, éppen milyen irányba fókuszálja a figyelmét. Ez a szabadság sokszor már azért is korlátozás alá kerül, mert a különféle szakemberek különböző területek ingerlésére, fejlesztésére szakosodtak, és nem veszik figyelembe a tényt, hogy semelyik terület sincs kikapcsolva azért, mert ők éppen más irányból adnak ingereket. Ez a kifelé érkező információk kapcsán is igaz. Szeretnék újra arra a gondolatra utalni, hogy a kommunikáció minden csatornán zajlik, és nem minden esetben akaratunk által szabályozott. A beszéd mellett, a hangadás differenciálatlanabb formái, a mimika, a testtartás, a tónus és számos vegetatív jel is információt közöl a gyermek állapotáról. És ezzel párhuzamosan azzal is tisztában kell lennünk, hogy saját testünk is információt közvetít a gyermek számára. Az érintésünk minősége, a tekintetünk jellege, a testtartásunk mind-mind jelentéssel bír, és befolyásolhatja a gyermek és köztünk alakuló kapcsolatot. Ezekre a kommunikációs csatornákra kiemelt figyelmet fordítunk a munka során, ügyelve, hogy bár saját fókuszunkban a gyermek van, de ő is érzékel, és nagy valószínűséggel, minden más inger mellett minket is megfigyel.
Nem akarom háttérbe szorítani a szakmai felkészültség jelentőségét, de leszögezném, hogy ez önmagában véve igen kevés. Mernünk, sőt tudnunk kell kilépni azokból a gondolatkörökből, melyekbe előképzettségünk kényszerít. Tudom, nehéz elengedni a kapaszkodókat, de ha megtesszük ezeket a valóban önálló lépéseket, talán közelebb kerülhetünk egy igazából ismeretlen individuumhoz, és a gyermekben új személyt ismerhetünk meg, aki segítségünkre lesz a vele végzett munka során.
A következőkben leírok néhány olyan mozzanatot a munkából, mely számomra valamilyen felismerést jelentett:
Régóta gégekanüllel élő gyermek tevékenységének megfigyelése kapcsán felmerült a kérdés, hogy vajon mennyire ismeri a szaglást, hisz a gégéjén található nyílás miatt más mértékben használja az orrjáratait. A nyílás zárása kapcsán teljesen megváltozott légzésének útvonala, fejének pozícionálása is más lett. Különféle illatokat és szagokat kínálva számára a motiváció és érdeklődés teljesen új útjai nyíltak meg a gyermek és az őt ellátó, fejlesztő szakemberek előtt.
Izgalmas volt megfigyelni, ahogy a csoportos foglalkozás során két gyermek lábfeje véletlenül találkozott, majd egymásnak támaszkodva hosszas ismerkedésbe, játékba kezdtek, egyfajta közös talptámaszos biciklizésbe. Figyeltek egymás talpára, lábára és erejére, ellenállására. Mindkettőjük esetében változó mértékű, de többnyire erőteljes tónusfokozódás figyelhető meg a végtagokon. Önálló állásra egyikőjük sem képes, járógépben és állítógépben állva szokták megtapasztalni az alsó végtagok ízületeinek működését, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Itt pedig egymásnak szó szerint is támaszt adva játszottak hosszasan a helyzettel, mi, szakemberek csupán a megfelelő testhelyzetet biztosítva és időt adva a közös tanulásra segítettük a szituációt. Láthatóan minden figyelmüket az egyébként kevéssé használt, és véleményem szerint a tudatosságot tekintve erőteljesen háttérbe szoruló testrész irányába fordították. Az eset többször megismétlődött, egyikőjük ezt követően időnként lábbal próbálta, és próbálja azóta is felderíteni környezetét, szinte összehasonlítja a különféle felületeken érzékelhető támaszt. Azt hiszem, nem kell különösebben részleteznem, mekkora jelentősége van például proprioceptív szempontból egy ilyen játéknak, tevékenységnek.
Egyik kislánnyal dolgozva feltűnt, hogy kifejezetten kerüli a háton fekvő helyzetet. Törzsének rotációját, illetve oldal irányba való nagyobb kitérését pedig pánikosan elkerüli. Önállóan sétál, de tartása merev, medencéjét jellegzetesen előre döntött helyzetben pozícionálva szervezi mozgását, mely időnként egészen gördülékeny, de többnyire inkább darabos. Mindhárman dolgoztunk vele, különböző alkalmakkor. Megosztottuk egymással tapasztalatainkat, és körvonalazódott egy teljesen elemeire bontandó út képe, mely a laterális mozgásokon, testsúlyáthelyezésen át a forgáshoz vezethet. Kezdetben, mivel követnem kellett az általa kijelölt utat és határokat, figyelve a számára pánikot jelentő helyzetek elkerülését a munkát álló helyzetben kezdtük. Falnál támaszkodva, hogy tapasztalja a hátulról érkező támaszt, és az adott sík által határolt oldalirányú kitérést. Kollégáim közben más alkalmakkor inkább a testsúlyáthelyezésen és a háton fekvés lazított megtartásán dolgoztak. Ahogy haladt a munka, a kislány egyre gyakrabban, és látható tudatossággal választott ki minket. A csoportszobába sétálva a jelen lévő gyermekek között általában ő vette fel legkorábban a kapcsolatot velünk, az esetében ritkának számító gesztussal élve, kezét használva minket megérintve hívott közös játékra. Azt hiszem felismerte a közös tevékenység jelentőségét, szívesen töltött időt velünk. Közben fokozatosan elkezdtük a falnál történő forgatást, majd már a földön is hajlandó volt erre. Később már nagyobb hengerben is a hátára lehetett fektetni, és maga kezdett el így hintázni, átfordulni. Mozgásainak és tartásának merevsége is csökkent és ezzel párhuzamosan hangulata is jobbá vált. A korábban megfigyelhető dühös kirohanásokban jelentkező diszkomfort csökkent, figyelme javult, koncentrációja az egyes helyzetekben mélyebbé vált.
Sokszor néhány mozdulat, vagy egy testhelyzet megtartása is elegendő, hogy a gyermek elkezdje felderíteni saját testének ismeretlenebb részleteit és ezekből az ismeretekből idővel funkciót építsen. A funkcionális szemlélet egyébként is csak azokat a mozgásokat tekinti valóban funkcionálisnak, melyek önálló indíttatásból születnek. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy egy mozgáskorlátozott hogyan indít önálló mozgást? Mindenképp szükség van arra, hogy a mozgásokat segítsük. Igen, ez így mind igaz, valóban segítenünk, sőt tanítanunk kell az újabb és újabb mozgásokat, hogy az életüket könnyebbé tegyük, és igen, gondolnunk kell a felnőtt korra is, amikor már jóval nehezebb lesz a felnövő testek mozgását segíteni, de azt hiszem, sok esetben nem vizsgáljuk meg eléggé az önálló indíttatást. Tanítsunk tehát mozgásokat, mutassunk meg új lehetőségeket, akár forszírozzunk is valamit ezerszer, de közben figyeljünk, keressünk igazi motivációt, mert az igazán jó funkció, belülről, vagy belülről is ered.
A terapeuták számára ez a munka válaszokat jelent, válaszokat az olyan kényes kérdésekre, melyek saját munkájuknak és szakképzettségüknek alapjait feszegetik. Mennyire fontos ez? Nehéz erre válaszolni, de egyet biztosan állíthatok: akiben ezek a kérdések még sosem merültek fel, az nem jutott el ennek a világnak a valódi mélységeihez. Ez pedig már rövidtávon is komoly veszélybe sodorja a minőségi tevékenykedést. A minőség pedig fontos, és nem csupán szakmai és minőségbiztosítási szempontból, hanem önmagunk miatt is.
A Body-Mind Centering szakmai szemmel nézve nem jelent gyökeresen új módszert, nem tesz csodát, csak kissé kiszélesíti a fókuszt, teret ad annak, ami természetes. Nem gyűri maga alá a már ismert technikákat. Mutat hasonlóságot, sőt azt hiszem, merít is már létező szemléletekből, de nem akar uralkodni. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy kifejezetten alázatos szemlélet, semmit sem próbál meg sajátként feltüntetni.
Mit ér el mindezzel? Bizalmat a gyermek részéről, újabb motivációt, játékot, jókedvet és kacagást. Több csoportos fogalakozás alkalmával tapasztalhattam, hogy az egyébként szinte szótlan gyermekek felnevetnek, sosem hallott hangokat, hangsorokat próbálgatnak. Hogy ennek mozgásfejlesztés terén mennyi jelentősége van, azt mindenki maga hivatott eldönteni, én általában ilyenkor érzem azt, hogy érdemes ezzel foglalkozni, hogy tovább kell haladnom ezen az úton.
Sokat beszélgettem felnőtt mozgássérültekkel és érdeklődtem arról, milyen volt a gyermekkoruk, mindegyikük több-kevesebb hálával számolt be a szétforszírozott mozgásgyakorlatokról. Volt, aki megfogalmazta, hogy mennyire fontos lett később egy-egy gyermekkorban unásig, fájdalomig gyakorolt funkció az önállóbb életvitelhez, de általában azt is elmondták, hogy ma már másként választanának, sőt akadt köztük olyan is, aki felnőttként éppen ezek miatt utasít el mindennemű mozgásgyakorlást, még a sportot és a játékot is. Mit jelent mindez? Azt, hogy figyelnünk kell a motivációra, meg kell próbálnunk megőrizni, vigyázni kell a mozgásörömre, mert a tartós funkciófejlesztés tartós motivációt, tartós belső indíttatást feltételez. A mi felelősségünk, hogy milyen módon segítjük ebben a gyermekeket. Fontos azt is tudatosítanunk, hogy minél súlyosabb a sérülés, minél több területet érint, annál kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül az egyén, ezért a felelősség megsokszorozódik.
A Body-Mind Centering olyan megközelítés, mely igyekszik megóvni a személyiséget, és nem csupán a gyermekek, hanem a velük kapcsolatba kerülő emberek személyiségét is. Türelmet és alázatosságot kíván, figyelmet és koncentrációt, ugyanakkor örömet szerez, válaszokat ad, és olyan kérdéseket vet fel, melyek képesek elmélyíteni az emberi érdeklődést és kapcsolatokat.