Néhány nap múlva, április 17-én adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat, a nominált produkciókat méltató szövegek viszont már most olvashatók a Színház.net-en.

„A tavalyinál kevesebb, az átlagosnál valamivel több, összesen nyolc kortárstánc-produkció szerepel az idei, 13. Lábán Rudolf-díj nomináltjai között. A jelölteket az elismerésről döntő, független kritikusokból, művészettörténészekből és esztétákból álló kuratórium március 22-én hozta nyilvánosságra. A lista érdekessége, hogy a legjobbnak ítélt nyolc előadás fele szóló, ha a Hodworks rendhagyó Szólók című estjét is ideszámítjuk, de különlegesség az is, hogy a Lábán-díj történetében először különdíj is átadásra kerül az április 17-i ünnepélyes átadón a Trafóban, amit a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért az Artman Egyesület érdemelt ki.”

A rólunk írt laudáció:

Különdíj: Artman Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület

Fotó: Mészáros Csaba

A tánc, a mozgás mindig tanít. Minél többet foglalkozik vele az ember – ha nem táncosként, koreográfusként, hát kritikusként –, annál inkább rájön, mennyire keveset tud róla, mennyire nem ismeri. Számot ad technikáról, stílusról, mondanivalóról, alkotói szándékról és sok egyébről, hisz ez a feladata, de alig-alig tud számot adni a tánc, a mozgás valódi természetéről, mibenlétéről, lényegéről. Mitől működik valami, és mitől nem? Mi a nyitja, mi a titka annak, hogy ami tánc címén belül, az előadóban zajlik, kevés látható jellel, az van, lehet annyira izgalmas, akár egy sok szereplős, látványos koreográfia? Miért több, hitelesebb esetenként egy nem az elvárásaink szerint működő test tétova gesztusa, mint a legprecízebben végrehajtott balettmozdulat?

Az Artman Egyesület 2005 óta – ha előzményeit, a Tánceánia működését is ideszámítjuk –, jövőre kereken húsz éve foglalkozik a fogyatékkal élők művészeti integrációjával. Rendületlenül tesz és cselekszik azért, többnyire a színfalak mögött, a sűrű hétköznapokban, de hangyaszorgalommal, hogy a művészethez való hozzáférés, a tánc és a mozgás élménye, a test érzékelése és megtapasztalása, egyáltalán a közlésvágy, az önkifejezés lehetősége mindenki számára elérhető legyen. Kortól, nemtől, szellemi és mozgásbeli korlátozottságtól függetlenül – mindenkié. Az egyesület gyógyító terápiával összefonódó művészeti tevékenysége nem csodabogárként tekint a fogyatékkal élőkre, de nem is akarja nemlétezőnek tekinteni a problémáikat. Ez ugyanúgy hamis lenne a részükről, mintha csak és kizárólag az empátiánkra és elfogadásunkra apellálnának, noha nap mint nap egyre élesebben tapasztalhatjuk meg, mennyire jót tenne a magyar társadalom lelki egészségének egy hatalmas dózis érzékenyítés bármiféle mássággal szemben. De nem, ők ennél nehezebbre és kockázatosabbra vállalkoznak. A testi-szellemi korlátokat nem hátrányként, hanem adottságként kezelik, aminek meg lehet, és meg is kell találni a táncképességét, vallják. Abból indulnak ki, ami van, és nem abból, ami nincs, és ami egy nem konvencionális test számára eleve megvalósíthatatlan. Művészetfelfogásuk egyik alappillére éppen ezért az egyenjogúsítás, a közös alkotói tér és a kijelölt határokon belüli szabad mozgás és áramlás, ahol ép és fogyatékkal élő előadók jó esetben azonos súllyal, intenzitással vannak jelen, nyitottan és érzékenyen kapcsolódva önmagukhoz, egymáshoz és az üres térhez, amit közösen belakni készülnek.

Az Artman nélkül még kevésbé lenne élhető hely az az ország, ahol ma a permanens gyűlöletkeltés és a megbélyegzés az úr. Szükségünk van rá, szükségünk van egymásra. Legyél te is Artman!

Králl Csaba