„Tánc? Igen, akár az élet. Könnyű is, meg néha szomorú is.

 Van, amikor muszáj elgondolkodni rajta. És a Lélektánc! Kísérje áldás és siker!”

Jancsó Miklós

 

A 2004-ben készült Táncterápia és a 2008-as Tavaszi Fesztiválon bemutatott Lélektánc c. produkció kapcsán is tanulsággá vált, hogy a fogyatékkal élő emberek számára létfontoságú, hogy önkifejező, alkotó folyamatban tapasztalhassák meg magukat. A nem fogyatékkal élő művészeknek pedig, hogy tanuljanak a létezésnek sajátos, sokszor kivételesen nehéz, megrendítő voltán keresztül az élet sokszínű, váratlan és páratlan megjelenési lehetőségeiről.

Bozsik Yvette és munkatársai kivételes nyitottsággal éreztek rá, és vettek részt abban a folyamatban, amelyet a két produkció megalkotása jelentett. Szerves részét képezte a munkának az a praktikus szervezési procedúra, amely nem az érdemi, tartalmi munkára vonatkozott, és amely nélkül ahhoz a fogyatékos emberek nem tudnak hozzájutni. Ezt az áthidalhatatlan szakadékot a fogyatékos embereken kívül a velük dolgozók, és velük együtt élők jól ismerik, kevésbé azonban azok, akiknek nincs ilyen tapasztalási lehetőségük.

Az alig minimálisra korlátozott lehetőségek volta, az infrastruktúra hiánya a speciális szükségletekre vonatkozóan, a mítoszképződés a megváltozott élethelyzetek miatt az információhiány jóvoltából, stb. olyan nagy apparátust (pénzügyi és humán erőforrás) igényel az egyébként természetesen és automatikusan működő helyzetekben, amelyet a fogyatékos emberek, családjaik és a velük dolgozó szakemberek nem tudnak biztosítani. A fentebb leírt viszonyok ellehetetlenítenek és kiégéshez vezetnek, ezzel a jelenséggel azóta szembesülök folyamatosan, amióta a segítő szakmában dolgozom, és legjobb szándékom és nem kevés energia befektetésem ellenére csak néhány kiválasztott fogyatékos embernek és családjaiknak tudtam eddig lehetőségeket biztosítani. Ily módon az előadásainkba tartalmilag is bekerültek ezek a problémák, mintegy missziót vállalva a tájékoztatás terén. Előadásiammal, munkámmal célom, hogy elősegítsem a speciális élethelyzetű emberek alapvető emberi jogának érvényesítését, hogy szabadidős tevékenységben vehessenek részt, ne csak létfenntartására kelljen minden erejüket fordítaniuk; hogy kommunikálhassanak, kapcsolatokat köthessenek, önismereti, önkifejező és ennek a folyamatnak akár legmagasabb rendű formáját, az alkotó-művészeti munkát végezhessék, ha tehetségesek.

Belső állapotaink, megéléseink nem magánügyek, hanem szociális és kapcsolódási igényünkből fakadnak. Mélyen belénk gyökerezett szükséglet saját állapotunk észlelése, és elismerése, az arra adott pozitív reakció. A művészi megfogalmazás igénye is innen eredeztethető, és a maradandó hiteles produktumok az élet kínnyomása által fűtött kemencében égettetnek ki. A színház, a tánc, a zene hasonló vagy sokszor azonos élményekből táplálkozva jön létre, mint amit egy-egy fogyatékosságtípus kiemelten hordoz. Amit és ahogy egy-egy művészeti produktum körbejár elkészülése közben, azáltal az alkotók tapasztalják, megtanulják és közben át is formálják, mintegy „újjászülik” közös magukat, továbbadva a „leckét” tükröt tartanak, beavatnak életünk, létezésünk azonosságaiba és különbözőségeibe és segítenek ezt elfogadni.

Az általam alapított Tánceánia együttes (www.tanceania.hu) tíz éve dolgozik ebben a szellemiségben, így tudott legutóbb épp a Lélektánc. c. produkcióban magas színvonalú művészi munkával jelen lenni a próbafolyamatban, ahol a tízéves munka során kidolgozott módszerrel a hagyományos táncművészeti képzésen nevelkedett professzionális táncosoknak is újszerű, alternatív utakat tudtunk mutatni. Az eddigi előadásokon is, és az országos turnén is partnerként vagyunk jelen: a fogyatékosok nem szorulnak jótékonykodó sajnálatra, hanem a megfelelő megsegítettséggel képességeiknek és tehetségüknek megfelelően dolgozhatnak. A nem fogyatékos művészek pedig csakis így nem lesznek kiszolgáltatva a kiszolgálásnak. Ezt jelzi a Lélektánc Veszprémi Táncfesztiválról elhozott fődíja is, Jancsó Miklós a zsűri elnöke ajánlásával.

Amennyiben támogatást kapok hozzá, tovább folytatva ezt a missziót, több, fogyatékosokat támogató, felölelő szervezetnél szeretnék művészetterápiás csoportot indítani, hogy szabadidős tevékenységként, önismereti munkaként, vagy esetleg önkifejező-alkotó munkában vehessenek részt az érdeklődők. A munkaév végén szeretnék egy demonstrációs előadást a munkacsoportokból kiválasztott, motivált, önként jelentkező résztvevőkkel; érdeklődő profi tánc- és színművészek, zenészek, esetleg társulatok számára workshop-jelleggel közös tapasztalatépítő munka lehetőségét adnánk; illetve a demo előadásban való részvétel lehetőségét. Távolabbi cél, hogy a művészeti főiskolákra szemináriumként bekerüljön a művészetterápiás metódus, ahogyan a segítő szakmák felsőfokú képzésébe bekerült.

Budapest, 2009. június 14.

Bóta Ildikó