Találkozások [2008-05-14]
A Lélektánc c.előadás a Bozsik Yvette Társulat,a Gördülő Tánccsoport, Matatek Judit és a Tánceánia Együttes közös munkája
Reflexiók a próbafolyamat nyomán egy mozgás- és táncterapeuta nézőpontjából
– Bóta Ildikó írása –
Vak: Aki soha nem tudta használni a szemét, az sem sötétben van. Képekben gondolkodik, „képzetei” vannak, amik többek között a többi érzékelési csatornán – hallás, szaglás, tapintás és kommunikációs csatornákon – befutó információkból állnak össze: képeződnek.
Mozgássérült: Az általános, automatikusan kialakuló emberi mozgástól eltérő mozgásmód használatára kényszerülő ember. Mozdulatai emiatt nem minősülnek jobbnak, rosszabbnak, szebbnek vagy csúnyábbnak, pusztán valamilyen szempontból hatékonynak vagy kevésbé hatékonynak. Döntő fontosságú, hogy milyen szempontból. A színpad szempontjából sokrétűen alkalmazható és értelmezhető, mert a színpad olyan közeg, ahol a hétköznapokban nem hatékony mozdulatok hatékonnyá válhatnak. Általában önmagában a mozgás sérülése nem feltételez egyéb sérülést, pl. érzékszervit, hallás-, látás- vagy értelmi akadályozottságot sem.
Fogyatékosság, korlátozottság: Amikor életünk természetes kitágulása korlátozva van – vagyis amikor még nem gyarapodtunk, nem halmoztunk föl, nem nyertünk meg dolgokat fizikai, lelki és mentális síkon egyaránt; vagy csak nagyon nehezítve, részlegesen és máris veszíteni, elengedni kényszerülünk, lemondani vagyunk kénytelenek. A kiáradó változás/mozgás megszakadása korábban, mint az emberi életútnál szokásos – hisz ez az öregedés folyamatára jellemző – potenciálisan korai lelki-spirituális felébredést, éberré válást idézhet elő. Befelé fordulást, ennek következtében korai érést. A veszteség okozta szenvedésnek személyiség érlelő ereje nagy.
Tér, belső tér: Az élettér szűkülés a belső tér felé fordít, megismertet vele és tágítja, finomítja. Az életfolyamat/mozgás lehetősége a megjelenésre korlátos; a tér alapvető fontosságú a táncban is: kijelöl, inspirál, formát ad, megszül, a tempóval és ritmussal mozgásra, változásra hív: elindít, belendít, kitágít, megfeszít, beszűkít, lelassít stb. A sors nyitja a tért. Ami elvész a forma szintjén, megtérülhet a lényeg szintjén, ha biztosítottak hozzá a megfelelő körülmények. „Az ősi kultúrák és legendák >>vak látnok<< és >>sebesült gyógyító<< tradicionális figuráiban a forma szintjén elszenvedett hatalmas veszteség vagy fogyatékosság a lélekhez vezető kapuvá vált.”* Ugyanez a hatás megfigyelhető a hosszantartóan, rendszeresen, kemény fizikai szintű képzésben részesülőknél, pl. élsportolóknál, táncművészeknél. Integráció: Szervesülés, beépülés, a továbblépéshez, fejlődéshez szükséges folyamat záróakkordja a nyitottság és belső megmunkálás után.
Nyitottság: Érdeklődés, kíváncsiság hajtotta hajlandóság a befogadásra.
Elhatárolódás, zártság: Az esetlegesen érkező, eddig ismeretlen, vagy nem tudatosult információ elleni tiltakozás, az információ tartalmának nehezen emészthetősége miatt. Félelem attól, hogy fájdalmat, megpróbáltatást, belső harcot okozhat vélten vagy valósan. Az énvédő mechanizmusok fontos eszköze. A fogyatékosságok csökkentik ezen énvédő mechanizmusok erejét, és kiszolgáltatottá tesznek, nehezebb vagy lehetetlen kompenzálni a skrupulusokat. A test és mozdulatainak megdolgozása, aprólékos, türelmet igénylő, fáradságos munka: hosszú időn át, kitartóan, nagy odafigyeléssel és energiaráfordítással jár, mire foganatja és látszatja is van. (Mindannyian sérülékenyek vagyunk, csak az ún. épek jobban el tudják rejteni sérülékenységüket.) Az ily’ módon keservesen kialakult identitásának védelmében a sérültek világában erőteljes szegregáció figyelhető meg, sérült a sérültnek „farkasa”, különböző fogyatékosság fajták között. Ugyanígy a művészek, a táncosok között is, pl. a népi „fejek” nem vesznek tudomást a balettosokról, szinte kötelező lenézni az alternatívokat, kritizálni a versenytáncosokat és fordítva.
Alkotási folyamat: a fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges önismeret, öndefiniálás, és az azt követő átrendeződés, amelyhez szervesen kapcsolódik a környezetből érkező impulzusok információvá összeálló beépülése. Tágabb értelemben az átrendeződés valamilyen aspektusból mint alkotás, nem csak az emberi művészetek sajátja, hanem minden élő, ezáltal szellemiséggel rendelkező lényé. A „szellemi fogyatékosság” értelmezhetetlen kategória, mert a szellem egy, a legkezdetlegesebb fejlődési szinten is megnyilvánuló, önmagában mindig teljes egész. Senki sem fokozható le korlátozott, fogyatékos, öreg, vagy éppen rendhagyó „trenden kívüli” testére, mert végtelenül több ennél. Bármilyen szavakat használunk is, az ember testben inkarnálódott szellem, élő misztérium… sokkal több annál, mint amit látunk. Ebből a többletből jelenhet meg gazdag változatossággal az alkotás,a munkamódtól,tartalomtól,céltól,eszköztől függően.
Táncművész, tánc: Azokon a területeken, hol az alkotó és alkotott produktum részben, vagy teljesen megegyezik, pl. a táncművészetben az alkotó a testén keresztül képes megmutatni az alkotási folyamat eredményét vagy részeltetni, végigvezetni azon a nézőt, ott az öndefiniálás és az újra-meg-újra átrendeződés szükséges a hiteles megnyilvánuláshoz.
Csodavárás: a hiteles megnyilvánulás egy nem megkerülhető belső munka eredménye, nem automatikusan történik és nem magától: ebben az értelemben nem csoda. Csodálnivaló lehet, hogy ki milyen érzékenységgel, milyen mélységekig, mennyire messzemenően képes – ez a tehetsége – és hajlandó saját magát alkotóként és alkotásként újra meghatározni, át- meg átrendezgetni, hitelesen alakítani. Ez határozza meg a művészi minőséget, és kihat az interpretáció erejére.
Figyelem: A művésznek a fent leírt érzékenység mindennapos, nem különleges attitűd. Sokak számára ez ismeretlen, mert nincsenek hozzá hagyományai, bejáratott útjai. Automatizmusokban, egyfajta kábulatban élik életüket, nem kényszerülnek rá, hogy megkülönböztetett figyelemmel forduljanak a mozgásuk felé, ahogy azt a testükkel „bíbelődők”, táncosok és mozgássérültek teszik. Kevesen veszik a fáradságot, hogy kutassanak, vagy egyszerűen csak figyeljenek. Megelégszenek készen kapott klisékkel, mintákkal. Nem az automatikus figyelemről van szó, hanem a kereső, motivált, érdeklődő, azaz a nyitott figyelemről. Sokszor elég, ha nem akarunk semmit csinálni, és így nem hozunk rögtön minősítő, kategorizáló ítéletet (nem akarunk valamivé válni, csak lenni). Így nem zárjuk le a figyelem terét, hanem erejével előhívódhatnak, újraszülethetnek addig nem észrevett, tudatosuló történések.
Éber jelenlét: „Van-e olyan, ami állandó, ami nem múlik el és összehozható mindazzal, ahogy a világ működik? Mindaz, ami megtörténik velünk életünk során, az soha többé nem fog elmúlni, az megmarad. Ez a lélek. Szörnyű lenne, ha a lélek valami anyagi lenne. (…) De az, hogy anyagtalan, és így tökéletes lenyomata marad annak, ami megtörtént, az nagyon szép. A megtörtént dolgok nem múlnak el.”**Nyomot hagynak..
Forma, mozdulat, mozgás: A történések testet öltése. A formálódás folyamata. Amikor közvetlen élményt szerzünk minden forma, konvenció labilitásáról, változékonyságáról, valószínűleg többé már nem fogjuk túlértékelni a formát, így nem veszünk el annak hajszolásában, az ahhoz való ragaszkodásban.
Improvizáció: A formával való bánás szabadsága olyan reakciókészséget alakíthat ki bennünk, amely improvizációvá nemesül, a pillanat kívánta feltételekhez való kapcsolódással.
Ritmus, tempó: Belső állapotaink, megéléseink nem magányügyek, hanem kapcsolódási igényünkből fakadnak. Mélyen belénk gyökerezett szükséglet, saját állapotaink észlelése és elismertetése. Esendőségünkre, megtorpanásainkra, vagy épp szárnyalásainkra, energikusságainkra, meglódulásunkra, vagy elerőtlenedésünkre, befékeződésünkre adott elfogadó reakció, hozzá igazodás. A korlátok lelassítanak, így a lélek terébe fordulva, intenzívebb átélésnek lehetünk részesei. Lelassulni időigényes folyamat, mégis hatékonyabb lehet, mint az állandó sürgetettség szorításában, mindig elkésve, lemaradva lenni. Lassan járj, tovább érsz.
Tanulás egymástól, magunkról: A bevallott és megosztott tehetetlenség pillanatai, a kegyelem és áldás pillanatai. A szorongás beszűkíti a teret, a tágasságára, végtelen lehetőségeire vonatkozó megéléseinket. A szorongás beszűkíti a belső teret is, így a külső térben sem tud semmi megjelenni. A szorongás lezár, lezsilipel, falakat húz közénk, körénk és elérhetetlenek leszünk. Ha nem félünk attól, hogy megragadjuk a tehetetlenség pillanatait, akkor kialakulhat egy meghitt közös-ség, olyan autentikus találkozásokra kerülhet sor, amelyek egyformán fegyvertelenek, a szenvedéssel és a veszteséggel szemben. És nagyobbá, gazdagabbá válunk, mire túljutunk ezeken a találkozásokon, mert azáltal, hogy elfogadjuk, hogy gyarlók és tehetetlenek vagyunk, termékennyé tesszük a pillanatot. „ A végtelen térnek végtelen az aktusa” (Weöres Sándor). Ha el tudjuk fogadni saját korlátainkat és azáltal másokét is, ha vállaljuk tehetetlenségünket, és éberen jelen tudunk lenni a dolgok elfogadásánál, nemcsak beletörődünk, hanem így fogadjuk el, ami van, akkor megtanulunk szeretni. Az élet egy hosszú tanulási, fejlődési folyamat: megtanuljuk elfogadni a valóságot. Ezért nem vagyunk tökéletesek?
Próbafolyamat: Tanulási, fejlődési lehetőség kiválasztott embereknek, az alkotási folyamaton mint kísérleten keresztül. Az éber jelenlétben való, előítéletek nélkül létrejövő találkozás megtapasztalásáért, kibontásáért. A testtel való munka mint az együtt-érzés, nem sajnálat felébresztése. Az együtt rezgésben megismerem a másikat és egy hullámhosszon mozgunk. Azonosságaink felfedezése, különbözőségeink megengedése, elfogadása – valamilyen szempontból korlátosabbnak vagy szabadabbaknak lenni –, koptatni a nem-tudást, csökkenteni az ismeretlenségtől való félelmet, ez az igazi együtt-érzés. Ebben a folyamatban átértékelhetjük mit jelent számunkra a forma, a mozdulat, mozgás, ritmus, tempó, tánc, improvizáció, művészet, csoda; a munkaeszközeink.
Táncelőadás: Amit a próbafolyamat nyomán létrejött élő szövedékből meg lehet ízleltetni mindazokkal, akik azon nem vehettek részt, de kíváncsiak rá. A mű változik, növekszik, kiteljesedik, ahogy reagál az idő és a kíváncsiak ébresztette érdeklődésre, az formálja őt. A virtualitáshoz szokott, egyre inkább azon nevelkedő nemzedékeknek ismeretlen az élő, személyes jelenlét erejével, varázsával megtölthető, abból születő előadás. Gondolat- és érzületébresztő és átformáló benyomást adni, vagy legalább megpróbálni, ezzel a tudat végtelen kifejeződési lehetőségeit gazdagítani. Vagy egyszerűen csak üzenni.
„Ez a végső mentőöv: mindenki vigyázzon arra, hogy a saját története szép legyen. És amikor az utolsó lélegzetét veszi, akkor úgy emlékezzen vissza, hogy ezt érdemes volt végigcsinálni.”**
*Eckhart Tolle: Új föld Agykontroll kft.2006;p:196-197;
**Csányi Vilmos: Állati tudatról és emberi nyelvről némi metafizikával körítve-Ifj.Vitray Tamás interjúja;National Geographic,2008/3;p:43
