“[…] és van hangja az embereknek; némán mozognak és mégis van hangjuk, a lelki hangokat kiadhatjuk a mozgásban.” – fogalmazott az egyik résztvevő.
Az egyesület a MOL Gyermekgyógyító Program keretében, az Új Európa Alapítvány támogatásával olyan programot dolgozott ki, mely középiskolai keretek között valósítja meg az inkluzivitást, és biztosít lehetőséget a közös alkotásra és megmutatkozásra.
A most lezáruló foglalkozássorozatot Kreatív Test címmel 2017 októberében indították el vegyes képességű – ép és sajátos nevelési igényű (SNI), így mozgássérült, beszédfogyatékos, egyéb pszichés zavarral küzdő, autizmussal érintett – diákok számára a Sylvester János Református Gimnáziumban. „A vegyes képességű csoportösszetétel egyszerre érzékenyíti a gyerekeket egymás másságára, és keretet ad a kapcsolódásra hasonlóságaik vagy éppen egymást inspiráló másságuk mentén – emelte ki Jobbágy Bernadett, az ArtMan Egyesület tagja, a program egyik kidolgozója. – A közös játék és alkotás keretében a résztvevők önismerete, testtudata, kommunikációs és szociális készségei anélkül fejlődhetnek, hogy a hangsúly a sérültségre kerülne.”
A hétköznapokban nincs idő megismerni önmagunkat
Az 1 évig tartó program mind a részt vevő diákok, mind a csoportvezetők és az iskola tanárainak visszajelzése alapján, sikeresen zárult. A tanév során összesen 30 foglalkozás valósult meg órarendi keretben, amit 11 mentorációs alkalom támogatott szakmailag, valamint két alkalommal szupervízió kísért. A 45 perces foglalkozásokon alkalmanként két-két csoportvezető és egy fő segítő táncos volt jelen, valamint teljes létszám esetén 14 fő diák.
Minden foglalkozás rövid verbális bejelentkezéssel kezdődött és zárult, a közepén mozgásos résszel, melyet a csoportvezetők szavakkal, narrációval segítettek, és mozgással támogattak. A nyitó és záró kör lehetőséget adott a személyes élmények, érzések, képek megfogalmazására és tudatosította a személyes és csoport történéseket. A foglalkozás középső, mozgásos részében kiemelkedő szerepet kaptak különböző figyelmi fókuszok, melyek irányulhattak a saját testre, partnerre, térre, szituációkra. Az első félévben e mozgásos rész során inkább a testtudati munka, belső megfigyelés, páros gyakorlatok voltak meghatározóak, míg a második félévben egyre inkább a csoportos feladatok, egy témáról közösen alkotott rövid performanszok, a kifejezőkészség került fókuszba.
Fontos szakmai szempont volt, hogy ki-ki saját igénye szerint vegyen részt a folyamatban: “senkinek nem “kell” szerepelni, táncolni vagy okosat mondani, a közeget igyekeztünk megengedővé és biztonságossá tenni – fejtette ki Farkas Dorka, az ArtMan Egyesület tagja, a program szakmai koordinátora. – A táncot, a mozgást tágan értelmeztük, ugyanakkor mindenki, aki a teremben volt, része volt a folyamatnak, és figyelmével vagy épp a figyelme hiányával alakította a közös teret. Ennek a tudatosítása is a folyamat fontos részévé vált.”
Az órán résztvevők közül mindenki egyenlő joggal és szerepben volt jelen, ami jellemzően ismeretlen és felfedezésre váró minőség a diákok számára. “Az iskola fontosnak tartja a demokratikus légkört tanár és diák viszonylatában, a táncosok egy ennél közvetlenebb partnerséget, viselkedés minátát kínáltak fel – tette hozzá Nemcsics Márta, az iskola fejlesztő gyógypedagógusa. – Szintén újdonság számukra a hagyományos iskolai órákhoz képest a “két tanáros” modell, amivel a foglalkozás során találkoztak.” A segítő táncos pedig nem “táncolni” segít: mozgásával, figyelmével, saját magára figyelve segíti a helyzeteket, ezáltal mintát ad az önreflektív, ugyanakkor bírálat-mentes jelenlétre. A diákok számára olyan új élményeket, tapasztalatokat ad az improvizácós mozgáson keresztüli kapcsolódás önmagukhoz és társaikhoz, ami máskor nem tud megvalósulni. Ez az új nézőpont segíti a már meglévő sztereotípiák megdöntését.
Ahogy az egyik résztvevő fogalmaz: „[…] ott van a sok kemény tanulás, és hogy nem magunkat kell megismernünk, hanem a matek egyenleteket. A lelkünk megismerésére nagyon-nagyon kevés idő marad a hétköznapokban. Ezek a gyakorlatok ezért jók, mert mindenkinek van lelke, és legtöbbször nem tud ezen elgondolkozni. A kérdés tulajdonképpen, hogy kik is vagyunk mi valójában.”
A foglalkozáson jellemzően nem a sérültség – nem sérültség mentén tekintettek egymásra a tanulók. A művészi, alkotói feladatoknál gyakran előfordult, hogy egyes sajátos nevelési igényű gyerekek kezdeményeztek, vagy ők oldották meg színvonalasabban a feladatot. Ezt a csoportvezetők értékelése nélkül is érzékelte a csoport. Megjelentek más normák, értékek is, mint a hétköznapokban. “Kommunikációs szokásaink is részben eltértek a megszokottól – tette hozzá Farkas Dorka – gondolatainkat egyenként, körben osztottuk meg, figyelmet adva egymásnak, illetve kipróbáltuk mozgásos gyakorlatok után a páros megosztást is.”
A programot az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület testtudati csoportvezető munkatársai, Farkas Dorka, Jobbágy Bernadett és Mészöly Andrea vezették, munkájukat Dobay Júlia segítő táncosként támogatta, valamint Performansz alapú részvételi akciókutatás inkluzív mozgás- és táncterápiás csoportban, középiskolai közegben címen végzett kutatásával az eredmények összegzését segítette. Szakmai mentorként Kálmán Ferenc, az egyesület elnöke kísérte végig a folyamatot, szupervíziós támogatást Németh László (MMSZKE) biztosított. Az iskola részéről a fejlesztő gyógypedagógus, Nemcsics Márta volt a szakmai team tagja.
